Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 2. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, I. rész)

És ő bejutott a párnázott ajtón túlra — a tompafényű, csigavonalakkal, domború levél és virágmintákkal cirkalmas bútorok, a vajszínű cserépkályha, s a puha textíliák védelmére, ahol kristálypoharak és hamutartók oldották ezer parányi szivárvánnyá a józanul szürke, természetes nappali fényt is.

Apa eljutott oda.

Az ajtó, akár egy elefántcsontszínű, hatalmas, párnás tenyér emelkedett tiltakozón beszüremkedni kész hangok útjába. Kívül írógép kopogott, telefon csöngött, panaszosok sirámai járták meg a falakat, töltötték fel pórusait — harsányan vádaskodók ideges ujjai doboltak türelmetlenül a folyosók olajmázzal kikent alagútján, tanúk ijedelme kereste a homályos zugokat —, s az elítéltek nehézkes lépteit Vonzotta a padozat, magába tapasztotta szinte, összehúzódott, süppedt, enyvesen, marasztalóan, hogy fel-fel nyögött bele.

De Apa a tiltakozó, párnázott tenyér ellenére is a különös hangok áramlatában élt. Úgy ölelték körül, mint a tengeralattjáró testét a tengervíz. A tárgyalóteremben minden és mindenki pucérra vetkőzik — s az épület zugai sem rejtegetnek tartósan titkokat —, ott mérlegelni és ítélkezni kell. Apa az íróasztalához is úgy ült, hogy féltesttel az ajtónak forduljon — jó ideig. Aztán magára csukta a hangszigetelő szárnyakat. A fehér aktákon feketével jelzett ügyek nem árulkodhattak fájdalmaktól eltorzult arcáról senkinek. Két éven át élte a halálraítéltek utolsó napjait — s két éven át hallgatni tudott róla.

A Fiú az utolsó hetekben már nem beszélhetett vele. Anya nem engedte be őt a kórház iszonyattól sűrű levegőjébe, ahol az ember úgy érzi, hogy belépése pillanatában egyetlen szippantással vonták el tüdejéből valami titokzatos módon a külvilág sóhajtásnyi emlékét is. A verejték, a szenvedés és megkínzatás szaga kivédhetetlenül támad az emberre a folyosók, kezelőszobák és kórtermek kipárolgásának elegyével.

Nem, Apával nem beszélhetett, de még látta őt.

Osztálytársa, a csenevész, játszani is képtelen, s valamiként mégis mindenki Ferikéje egy sorozat bélyeg ellenében a vártnál gyorsabban és ügyesebben intézte el, hogy legalább láthassa Apát. Ferike anyja a kórház takarítónője becsempészte őt a portán, eligazította a sebészet alagsoráig, s ott a takarítónők szobájában meghúzódhatott, míg az alkalmas pillanat elérkezett.

A szuterén hatalmas volt, külön földalatti rejtekvilág, valóságos útvesztő. Csendes és titokzatos. Zeg-zugos folyosói, szabályosan beépült szobái és elrekesztett, háromfalú benyílói szigorú némaságba zárkóztak.

Magára maradt a Fiú a könnyeztető, fertőtlenítő szaggal tele szobában. A tárgyak túlontúl merevnek tűntek, megmértnek, kicentizettnek, uniformizáltnak. A porszívók szivar- és téglateste ridegen fénylett, nyitott gégéjük felmagasodva csak éppen megtapadt a falon moccanatlanul, a csigavonalak nem éledtek meg. A Fiú a kék vászonköpenyek holt redőitől éppúgy rettegett, akár a partvisok sündisznótüskéitől vagy a felmosórongyok betonkeménnyé dermedt, nehézkes halmaitól. Erőtlenül várakozott, ott állt, ahova betuszkolták, talpai szinte megfészkeltek, a kőlapok talapzattá váltak, szabadulni nem engedték.

Végre benyitott az asszony. Kék munkaköpenye alján sötétvizes foltok, dagadt lábát szorosan fűzött, nyűtt vászoncipő gyötörte, de keményen hátrakötött kendője alól aranyfényű hajszálak kunkorodtak elő.

— Jöhetsz — suttogta —, vége a kisvizitnek — s megfogta a Fiú vállát.

Ő csak nyelt, s lehunyta a szemét.

— A tizenkettesben van — mondta bizonytalanul.

12