Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 2. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, I. rész)

Hasztalan fordul utána a Fiú, hogy újra feltámadó szorongása erejével visszatartsa az elimbolygó felnőttet, aki taszítja ugyan, akit voltaképpen gyűlölnie kellene, fogcsikorgatva, kiszolgáltatottan, amint a másik három gyűlöli — de akitől ő mégis védelmet vár. Egyedül tőle — már csak puszta jelenlététől is.

De a tárgyak: a fémesek, nehézkesek, mértani rendre sorakozó mozdulatlanul is összezárnak, a vasajtó egyöntésű tilalom. A porrongy mocskosán, súlyosan válik el kezétől, lepuffan. A Fiú ösztönösen rúgja a pad alá.

Azután lassan lépdel át a képzeletbeli választóvonalon, s megy egészen a szemközti falig, akár a robotemberek, célirányosan.

Nem történik semmi.

A szunyoglábú kamasz még mindig a cementpadlót maszatolja, a sűrű latyak olvata- gon suttyog. Sisák nem szól, nem moccan. Figyel.

A Fiú a vasasztalon matat. Rugók, szögek, csavarhúzók, csavarok rekeszei sorakoznak a belső vályúban, hidegek, mint a hajnal. A szerszámos láda ósdi, ezeréves, a sok új fémdoboz között végre ráakad. Fája langyos, bőrnyele jól illeszkedik az ember kezébe. Szinte belefészkel. A Fiú az akna lejárata felé sompolyog.

Nyirkos a beton, helyenként homorú szeplőkkel tele — csuszamos. Rézsút, köny- nyedén siklat a Fiú lába elé egy idegen bakancsot. A Fiú megtorpan, átlépné az akadályt, ám az emelkedik, süllyed .ismét emelkedik — amint ő mozdul, lendül az is.

így hát csak áll, s az idegen lábbelit bámulja tanácstalanul.

Aztán felnéz, fejét oldalt kapja — csaknem beleorrol Sisák elébe tartott, ijesztően konok arcába. A szemek pillantása merev, hideg — fogva tartja.

Sutyi vékony sarkaira ül hegyesen, víztől, figyelni-akarástól fényesen — lélegzete eláll — fülelő, kicsi szobaantenna. Sisák oda se pillant, érzi a verejtékező, hangtalan izgalmat, óvatlanul, elégedetten mosolyodik el. A Fiú hirtelen megugrik, akár tornaórákon, a csalókán magasnak tűnő léc előtt, s elfulladva menekül az akna öblébe. Fönt egy percnyi csönd, azután mutáló, érdes, erőltetett kamaszröhögés, tompa puffanások. Sisák mulat, vagy úgy tesz, mintha mulatna, térdeit csapkodja, Sutyi szobaantenna- teste megéled, óvatosan nevetgél. A betonon Törpe ütemes trappja dong, s a távoli vasajtó kivágódik.

— Megint a Sisák — mondja a Tanfőnök csendesen, visszafogottan. — Nyilván társalogni szeretne az én kis barátom. — Elégedetten néz körül, széttárja karjait. — Rend- ben, ezen ne múljék. Bejöhetsz, kispajtás. Elbeszélgetünk. Négyszemközt, zavartalanul. Gyere szépen.

A Fiú lent kuporog az aknában, a láda előtte. Lassan, óvatosan nyitja, a lehető legkevesebb zajjal. Nézi a szerszámokat, de a fenti suttogásra figyel.

— Megint elkapta — mondja Törpe. — Ez az őrült Sisák soha nem ússza meg. Állati pechje van.

— Fogd be a szád! — sziszegi Sutyi rémülten.

— Minden reggel — hajtogatja Törpe. — Minden áldott, szentséges reggelen elkapja.

— Fogd be! Fogd már be, az istenért.

— Vagy később. Neki aztán mindegy. Kihagyni, olyan nincs. Állati, nem? A bögyé- ben van. Állatira a bögyében van.

Sutyi már a szivacsot bugyborékoltatja a vödörben.

— Bennünket nem kap el? — kérdi keserűen.

Törpe sóhaja jellegzetes: inkább szuszogás.

így se láttam még berezelni senkit — suttogja. — Piszokul be tudsz rezelni, öregem.

— Senkit? Jó vicc— méltatlankodik Sutyi. — Kukkants le.a verembe, kispajtás — mondja szokatlanul kajánkodva, s a szivacsot a kocsi oldalára nyomja.

8