Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 2. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, I. rész)

A Fiú felmagasodik az aknában, szeretne csak az alvázra figyelni. Körülötte simák, személytelenek a zárka falai. Kiválasztja a szerszámot, kézbe veszi, fütyörész. A fémes dob engedékeny, várakozó tenyerébe simul. Éppen belefér. Most már felszabadul, nem ügyel a fenti lármára. Pedig zsibongás közeledik folyton erősödve: megjönnek a többiek a szokásos féldeci után. A felnőttek. A boldog szak­munkások. Hajnali ájtatosságnak tiszteli a Tanfőnök ezt a fajta bemelegítést. Hogy először ékelődött így, nem is nevezik másképp a butikot, mint Kisangyalnak. De a városban sem. Azóta a többi sem maradt ilyen meg ilyen számú italbolt, az első példán felbuzdultak a törzstagok: az állandó vendégek. Akad a városkában Zöld Béka (a csa­torna közelében), Halál (egy csaknem hajtűkanyarban), Vadászkürt, Platán, Piros Arany, Kristály — de a Kisangyal valamennyinél jobban hangzik. S bár a Tanfőnök bójakeble dagadozik a gyönyörűségtől, ha keresztatyaságát emlegetni hallja, a pálinká- zás kérdését a maga részéről mégis egyetlen sercintéssel illeti. Az italozásban nem lel örömöt. A Fiú elmosolyodik: a főtengely kiszabadult. Összerakja a ládát, s elszántan kapasz­kodik a létra szárába. Sisák ütemesen rugdossa a kocsi oldalát, vasalt bakancsorra szakadatlanul kopácsol. A Fiú jól tudja, pontosan tudja: a jelzés neki szól. Sebaj. Amiért sürgetik, s amit elvárnak tőle: képtelenség. Ők is tudják, hogy az. Talán arra számítanak, hogy egyszer halálra rémül, megtörik — felmentésért, ir­galomért könyörög. Hogy megalázkodik. Hogy Sisák engedelmes kisinasa lesz, mint a másik kettő. Ami azt illeti: megpróbálta már — elment a végső határig, ameddig valaki elmehet —, noha, részben önmagát tagadta meg. Alkalmazkodott. Senki nem mondhatja, hogy nem alkalmazkodott. De az az ostoba ítélet. .. mire volt jó? Undo­rító harc, ha ugyan hecc. Vagy próbatétel inkább? Az lenne? Próbatétel? Ha állja, befogadják. Nehezen bírja már — annyi bizonyos. Csak hecc lehet, semmi egyéb — mégis folyton növekedik benne a szorongás. Félelmetesen, időnkint szinte kibírhatat­lanul. Amintelőbújik a veremből, a kopácsolás egyszerre abbamarad. Sisák bakancsa megint odacsúszik az orra elé. Türtőztetnie kell magát, hogy odébb ne rúgja — finoman, saját bakancsorrával megpöccintve. Sisák már harmadéves, ő meg elsős, mégsem tart tőle igazán: testi erejétől nem fél. Egykorúak. Most, hogy megveti lábát az akna peremén, s biztos talajt érez alatta, barátkozni kész vigyorgással fordul a másik felé. Sisák komor, pillantása merev. Áll egy helyben, s bámul. A Fiú nehezen szerzett derűje változatlannak látszik, pajtáskodó vigyorgása megmarad, de lélektelen, művi mosollyá válik. S amit eddig meg nem tett: fél karjá­val, mint valami hárítható tárgyat, amely éppen útjába esett, próbálja elterelni a másikat. Sisák engedékenyen hátrál. A Fiú fellélegzik, elindul, s a következő pillanatban teljes hosszában végigvágódik a betonon. Sisák bakancsorra még egyszer megemelke­dik lábszárcsontja alatt, bök rajta egyet megvetően, akár ha állati hulla lenne, azután elsétál a csarnok belseje felé kényelmesen, zsebrevágott kézzel, hanyagul, mintha semmi nem történt volna. A Fiú hallja a vihogást — mindenki jelen, mindenki dolgozik már. Fölugrik. Hogy csontjai sajognak, s az orra vérzik: mit se tesz — hanem úgy reszket, mintha áram ráz­ná. Sisák megáll, visszanéz a válla fölött, s kajánul vigyorog. — Téged öllek meg! — hallja a Fiú tulajdon, rekedt, felforrósult suttogását. — Téged! Téged! Sisák megemeli egyik szemöldökét, végigméri őt fitymálón, ferde mosollyal, s 9

Next

/
Thumbnails
Contents