Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 2. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, I. rész)

A Tanfőnök megzavarodva sétáltatja végig rajta a szemét, sárga-fekete arca lassan pirul. De a mosolya a megszokott, talán egy kissé bizalmaskodó.

— Szépet álmodott az éjjel az én kis barátom. Nemdebár? A lányok, a tanintézetek, valamint anyuka-apuka kedvence. Akinek jósorsa retúrjegyet biztosít a gimnáziumtól a tanműhelyig, tanműhelytől a hűtelenül odahagyott oskoláig. Oda-vissza. Oda-vissza. De mindenütt tárt karok, amíg ellát a szem.

A Fiú érzi, halántékán mint lüktetnek az erek. Túloldalon pedig az összeszokott hármas kuncogás csendes elégedettséggel göcög.

A Tanfőnök tekintete nem engedi a el Fiút, ám egyik szemhéja barátságosan hunyorít.

— Vagy... tévesek lennének az információim... Ambrus... hm. ... polgártárs?

— Igenis — mondja a Fiú, s feszesen tartja magát.

A Tanfőnök bólogat.

— Jjo. Szeretem a... szeretem a határozott jellemet. Egén. — Hangja egyszerre megsavanyodik. — Pihenj — mondja még, azután maga is a másik lábára billen, s a többieket kezdi vizslatni.

— Igenis — lihegi a Fiú, s a rongyot nekiszalajtja a finomabb sárpelyhecskéknek vi- doran. Az elszabadult porszemek felhővé magasztosulnak, körüllebegik hóka ábrázatát, szinte elveszhet benne. Lelkesen csapkod.

A Tanfőnök szétterpeszti lábait, s élvetegen billeg előre-hátra.

— Mi ez a tócsa, édes-egy fiaim? Árvíz a járműszereidében? Hm. Különös, különös még akkor is, ha a vezeték elromlott éppen — csóválja busa fejét. — Ezt a tegnapi vízállásjelentés bizony elmulasztotta megjósolni. Ejnye, ejnye.

Mind a három kuncog, Törpe, a kis hengertestű, nevetésre született elsőéves hangosan. A Tanfőnök barátságosan nézegeti őket.

— Sajátságos — mondja elnyújtottan. — Sajátságos. A hírközlő szervek példátlan hanyagságával állunk szemközt, kispajtások, ha tetszik, ha nem. Ellenvélemény?

Kivár. Most már mindannyian felszabadultan kuncognak.

A Tanfőnök lába váratlanul lendül előre, kecsesen, könnyedén, s a pléhvödör már a levegőben kalimpál, lucskát a három féltérden buzgolkodó tanuló arcába öklendezi, azután harsány fémcsuklásokkal az oldalfalig bukdácsol.

Azok ott túl feltápászkodnak. Sisák, a harmadéves, nagy darab, szinte már toronytest — képe most vörös. Törpe, a kis dagadt megzavarodott, semmit sem ért, s a nyurga Sutyi arcán sárpöttyös, alamuszi vigyorgás. Sisák a kijárat felé indul.

A Tanfőnök karja kicsapódik, akár egy zsombékon várakozó, öreg, álmosan sütkérező béka villámgyors nyelve, s nyakánál csípi el zsákmányát.

— Hová, hová Sisák úr? — érdeklődik barátságosan.

— Mosakodni — lökdösi ki magából a választ Sisák szótagolva, nehézkesen. Szemén zöldet foszforeszkál a gyűlölet.

— Mosakodni, mosakodni — penderíti meg a Tanfőnök a markába kaparintott testet. Sisák a javításra váró kocsi orrát öleli, amint menekültében rádől. Na . . . puszit a Skoda kisasszonynak, egyfiam!

A többit nem hallja a Fiú, nem akarja hallani, se látni, se hallani. Vakon, süketen rázza a rongyot, szaporítja a felhőhadat maga körül.

Később Törpe szalad az üres vödörrel tiszta vízért — tömör kis törzse hihetetlen sebességgel távolodik. Sutyi szótlanul törülgeti fel valami ócska zsákvászon darabbal a betonra lötykölt vizet, szunyoglábai meg-megcsusszanva araszolnak hátrafelé.

— Csutakolásra öt perc —közli a Tanfőnök derűsen, miközben se iroda, se raktár barlangjába igyekszik.

7