Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 2. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, I. rész)

kát, s a szobán végigsiető, virágmintát megtipró lábakat. Két női és két férfilábat.

Anya körömcipőt viselt, fekete műlakkot, magas nyelvvel, tereptapogató, ocsmány divatsarokkal. A Fiú nem szereti azt a cipőt ma sem: Anya lábát rövidnek és vaskosnak láttatja, holott a valóság egészen más. Anya lábfeje ívelt, bokája karcsú — Anya lába gyönyörű.

A férficipők szélesen és puhán követték a női lépteket, mintha lompos árnyaik lennének csupán. Apa szobája befogadta őket, s bár hangjukat a betett ajtó alig tompította, a Fiú nem figyelt rájuk. A magnótekercsen Tom Jones, meg egy Hofi- magánszám rejtőzött. Varázsuk erejébe burkolta magát, akár egy lazaszövetű, átláthatatlan körfüggönybe.

Ám itt, a műhelyben túlságosan szemmel tartható, folyton látható. Ide a legósdibb tragacsok sem vetnek árnyékot, a kajlák, hórihorgasok sem. A csarnok innenső fala csupa ablak, s a tömérdek üveglapon hasztalan tapad meg a szennyek nyálkás polipteste — a nappalok fénye betör, hogy körülfonja, és felmutassa őt.

A neonfénnyel elbírna, az odaát is vakít, amazokat is meghunyorogtatja, de odaát a tárgyak mögé kék-lila, alattomos árnyékfoltokat is dobál — nyirkosat, olajgőzöset, sűrűt. Odaát eszményi búvóhely kínálkozik a pusmogásra. Ilyenkor, kora reggel igen. Amíg a Tanfőnök meg nem érkezik. Azután se sokkal jobb, mindent összevetve talán még rosszabb, de nem úgy rossz, mint most. A keserű attól kezdve mindenkinek egy formán keserű.

A Fiú óráján a nagymutató elválasztotta már, majd ismét egymásnak löki a tizenkettes két jegyét, baktat tovább, minden léptével két, hajszálfinom pengét köszörül. A Fiú fellélegzik. Sütteti arcát a reggeli, nappal a sugárzásba áll: íme, Ambrus Péter su- hanc és ipari tanuló jelen, immár harmadik hónapja, pontosan, késedelem és —igények nélkül. Befogadottan, mégis kirekesztetten,sudáran, teljes magasságában, máris százhetvenöt centiméteresen, sötétszőkén, rezzenetlen arccal, hátában három szempár tőrdöféseivel, gyomrában a láthatatlan remegéssel, miközben szembenéz a mai nappal. Sőt, az elkövetkezőkkel is ugyanígy — van, él, létezik —, kell ennél több?

Odaát pöffeteg-nagy szivacsok cuppognak a vizesvödörben: azok hárman most es- nekneki a kocsi oldalának. AFiú asebtében előhalászott mocskos ronggyal megrohamozza az autó tetejét.

Az ajtónyílásban áll a Tanfőnök, kivár, mint minden reggelen. Beleszimatol a csarnok levegőjébe, elmosolyodik. Régen teleivódott már olajos-benzines párákkal orra, gégéje, tüdeje: atestvérszagok felüdítik. Azután, mint egy sokat próbált, megfeketedett bolya, imbolyogva közeledik a gőzök hullámain át. Mellkasa megnő, amint teleszívja magát, bikanyaka a vállak dombjai közé süpped, fekete üstökén svájcisapka, fekete képén a szemöldök fekete pamacsai ágaskodnak, s a sötét arcon örökös a féloldalas fekete mosoly.

A csarnok egyik oldalán a többi ipari tanuló hármas szövetsége féltérden, guggon buzgolkodik, a Fiú emitt ágaskodik, csak lábujjai érintik a cementpadlót. Bakancsa bőrén, körmei védőbástyáján is áthatol, egyre feljebb kúszik lábain a hűvösség.

— Jó reggelt, gyakorlatvezető elvtárs — mondják túlfelől alázatosan.

— ’ggelt —szívja meg fogát a Főnök.

— Jó reggelt — húzza ki magát a Fiú, ha lehet, még jobban, valószínűtlenül vékonnyá. Ó, igen, lelkesen előgyakorlatozunk a katonaságig. Mellet ki, hasat be, testsúly a sarokvas és orrvas között, mintegy lebeg a test, rohamra kész—csak a kezek tapadnak még a combhoz feszesen, ám adott jelre elrugaszkodna a földtől, fölröppenne ő, mint bármelyik rakéta.

6