Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám - SZEMLE - Rácz-Székely Győző: Könyv a romániai magyar Irodalomról

át ezeket az alkotásokat. A Három öreg címűben például az öt betűvetésre tanító öreg béresnek állít emléket, s közben forradalmi mondanivalóját is kifejezi: nemet int a harmincas évek magyar világára, és igent egy új világra, új honfoglalásra. „Állj mögém, Czabuk Pál, / te diktáld a hangos szókat. / Légy velem s ha büntetnének, / karjaid közé omoljak.”

A Szálló egek alatt című verskötetében részben folytatja a „köznapi mennyország" lírai feltérképezé- zését, „kétkezi jámbor kocsis-angyalokról" ír, s közben „fagyos orromon az öröklét éles legét kapkodom” (Utazunk, rázódunk...). A tájleírás többletét olykor egy-egy sor őrzi: az Újév napján jártam című versben a téli kép mellett a hó, éhség, nyomor, halál záróképe társadalmi mondanivalót hordoz. Olykorszociográfikus elem eket találhatunk verseiben: „A kocsis csak állt, állt s akkor hirtelen / a gazdatiszt rámért egy hatalmasat". Ezt a harmincas évek Magyarországára jellemző drámai epizódot visz- szafojtva, látszólag szelíd kijelentésbe sűríti a költő. De talán így lázítóbb. Hasonlóképpen valóságközeli, szociográfikus elemek élnek a magyarság sorsáról szóló versekben (talán épp akkor járja Illyés a baranyai egykés, kiürülő falvakat), s Kölcseyhez hasonlóan pesszimizmus lesz úrrá rajta: „Haj. szegény nép, haj, magyar nép, napod hátra mennyi van még...” S a költő, ki aggódik népe, nemzete sorsáért a harmincas években, úgy érzi, magára maradt: „nő a világ, nő árvaságom” (Utóhang).

Költői pályájának egyik csúcsa a Rend a romokban című kötete. Illúziótlan líra ez, „prózai", fegyelmezett. Leír valamit, s kesernyésen hozzáfűzi véleményét. „Az árokparton tökmagot fogyaszt / egy sor magyar: hát itt az ősz megint.” így kezdi a versét. De a befejezés már líra, kemény, vallomásos. „Ez a hazám. Megnézem újra. Ez. / Kicsit kopott, ám mégis az enyém.” Illyés vállalja újra és újra ezt a kis hazát, vállalja népe küldetését, s helyettük szól Dózsa Györgyként a ceglédi piacon. S ez a felelősség íratja vele egyik leghíresebb versét, a Nem menekülhetsz-et: ő rendeletlenül hűséges népéhez. S lázadása — különállás is. Magányosan fordul szembe a korral, veszi észre Béládi Miklós is. ő „félreáll", ő tárgyilagosan tanúságot akar tenni (A kacsalábon forgó vár); kenyerét keresi, szót fogad (Szótfogadok). Megalkuvás ez? Nem. Maga a költő felel erre: „Gyengülök? így keményedik a lélek bent." Nem bocsát meg, szembenáll, hazát keres és talál a „magasban." Ő lenne „hűtlen", ki testén „érzi a hazát”?! Ő, ki a népi írók perbefogására verset ír?! „Külön világban" van, mint maga vallja, de tudja már, hogy „új idő, új rend van készülőben”. A reménytelenség mellé társul mindig a remény. A fasiszta korban a fulladozó költők — mint József Attila — levegőért kiáltanak. Halványabban ott él lllyés-versekben is a kor: „Üvölt a zsarnok”, írja. Vagy: „A földrajztanár pálcája helyett / a térképet az ágyúcső kutatja." 1941-ben „barbár" időről ir, s a romok láttán elkeseredve így kiált fel: „Hazám: jövendőnk, Déva vára vagy?” (Áldozat). S a kor levegőjét így érezteti fuldokló kiáltásával: „Fájok, fuldoklók, égek én, / s semmiség: / üvöltsd el végre már kinom, / emberiség!” (Seb). S az 1943-ban írt Hullaevőkben így kérdez: „melyik Nagy halt meg Voronyezsben?”

A Haza a magasban című kötet az 1944 —1945-ben írt versekkel zárult. A komor hangú versekben halottak, repülők, romok árnyéka rajzolódik ki. De a Buda, 1945. január című versében már a front veszélyei helyett a szabadság pillanatát érzi. Látta Buda égését (Iszonyat), összegezte a haza pusztulásának okait (Nem volt elég), de bizakodva kiált fel: „élni fogsz, élni, élni, / jó magyarom!” S a Cserepezőben már egy új kor, az újjáépítés friss ritmusát örökíti meg.

így találta meg Illyés nemcsak a „magasban", az eszményi hazát, hanem a valódit, az igazit a fel- szabadulás után.

RÁCZ-SZÉKELY GYŐZŐ

Könyv a romániai magyar irodalomról

Sokáig késett a romániai magyar irodalom utolsó negyedszázados életét átfogó irodalomtörténeti értékelés. Amikor megérkezett Kántor Lajos és Láng Gusztáv könyve, A romániai magyar irodalom 1945-1970 (a Könyvhéten - kevés példányban), bizalmatlanul forgattuk. Hogyan is lehet irodalomtörténeti szempontok Prokrusztesz- ágyába szorítani egy élő, lüktető irodalmat? A kétkedésnek több oka is volt. Már a borítólap sem igazított el egyértelműen. Mintha a szerzők nem merték volna a címbe foglalni: irodalomtörténet,

tudván, hogy többnyire kritikusi gondjaik lesznek. S élénken emlékeztünk még Sőni Pál egyetemi jegyzetként közölt hasonló kísérletére. Figyelmeztetésül szolgált Bori Imre óvatossága is, aki A jugoszláviai magyar irodalom története című munkájában csak 1945-ig merészkedett, és csupán esetenként (egyes átívelő életpályáknál) lépte át a bűvös történelmi vizválasztót. (Végezetül a kötetet jó előre megelőzte a heves otthoni támadások híre.)

Mégis mi teszi izgalmassá még olvasás előtt Kán95