Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - SZEMLE - Horpácsi Sándor: Galgóczi Erzsébet: Kinek a törvénye?
torék irodalomtörténetét? Az a tény, hogy a hatvanas évek elején induló (Veress Zoltán — Lászlóffy Aladár — BálintTibor) első Forrás-nemzedék szemléletével bíráló fiatal kritkusgárda két tagja vállalkozott erre a nehéz feladatra. S mert hasonló hazai pédával nem szolgálhatunk, ez már önmagában is mellettük szól. Könyvük szerkesztéséből első pillanatra szembetűnik az 1944-es esztendő éles határvonala. A két világháború közötti „hőskorra" kevés szavuk van; ahogy műfajonként és alkotókként haladnak előre, az idősebb írógeneráció 19+4 előtti elemzését sommásan végzik el. Az alkotók sorbavéte- lekor pedig jól elkülöníthető írónemzedékek bon- . takoznak ki. Az írói és irodalmi fejlődésvonal felvázolása, a csomópontok kitapintása Így is irodalomtörténeti telitalálat. A periodizáció hiánya viszont abból fakadhat, hogy a szerzőpár a kortárs irodalomról szólva nem rendelkezhet kellő distanciával. A korszakolást nem lehet megkerülni. A polémia túlhangsúlyozása következtében lehetséges, hogy az ötvenes évek irodalomelméletétől magukat szigorúan elhatároló, azzal néhol már személyeskedve szembeforduló szemléletük esetenként éppúgy megmerevülhet, mint az általuk „proletkultosnak", „objektivizálónak" nevezett korszak kritikai gyakorlata. Hiszen hagyományaikból csak azt vállalják, amit a hatvanas évek második felében megnövekedő művészi eredmények normatívája enged. Bíráló mércéjüket ugyanis a személyiség kiteljesedését szem előtt tartó, a társadalom és természet törvényét intellektuálisan összegező s bő asszociációanyaggal megközelítő és ezt többirányú formában (szemléletesség, intelHORPÁCSI SÁNDOR Galgóczi Erzsébet: Kinek a törvénye az, hogy a derék, nyilt eszű, szolgálatát hivatásnak is tekintő rendőrnek kell meghalnia, míg a korrupt, basáskodó tsz-elnök szanatóriumba menekülhet a felelősségrevonás elől? Kinek a törvénye, hogy a 14 éves korától keményen dolgozó legkisebb fiú pénze odavész, mert az apjának egy végigdolgozott élet után sincs tisztességes ruhája, amiben eltemetik? Kinek a törvénye, hogy emberek a vonat alá menekültek az élet elől, mert a beszolgáltatás kisöpörte betevő falatjukat? Kegyetlen, kemény kérdéseket tesz fel Galgóczi Erzsébet. Pontosan fogalmaz. Olyan élethelyzeteket mutat be, amelyekbe a körülmények hajszolják vagy kényszerítik a hősöket. Ez így fatalizmusnak tűnne, ám Galgóczi kitűnő író: bemutatja azt is, hogy egy tsz-elnök korrupt és basáskodó legyen, de törvényszerűen azzá válik, ha pl. a doktori disszertációját mások írják meg, ha lusta, ha buta, ha nem felel meg a betöltött funkciójának, ha személyes érdekei vadászterületének, kiskirálykodása játszóterének 96 lektualizmus, groteszk, abszurd) megvalósító szemléletre szabták. Nem férhet bele e képletbe A legmagasabb hőfokon, a Szél fuvatlan nem indul, s a Foggal és körömmel korabeli Nagy István, Asztalos István és Kovács György; akárcsak az ötvenes évek publicista Méliusz Józsefe. Itt kell említést tennünk Kántorék Gaál Gábor-képéről is. Miközben megbirkóznak Gaál Gábornak „a proletkult szók normativizmusától” megmerevedő és „az új iránti fogékonysággal furcsa módon keveredő” kritikusi magatartásával, könyvük központi esztétikai szempontjait (romániaiság és köz- életiség) mégis tőle kölcsönzik. A felszabadulással vagy alig később indulókról (Sütő András, Szabó Gyula, Kányádi Sándor) már a „hangváltás", az általuk felállított mérce felé közelítés dicséretével szólnak. Még egyértelműbb pozitív képet kapunk a kortársakról (Lászlóffy Aladár, BálintTibor, Szilágyi Domokos, Páskándi Géza, Kocsis István), akiknek több irányú kísérletei már teljes egészében beleférnek Kántorék érték- rendszerébe. Nem véletlenül. Ennek az írói-költői tábornak irodalmi gyakorlatából születtek Kántor Lajos és Láng Gusztáv bíráló szempontjai. S ahogyan visszafelé viszonylag óvatosan tekintenek (kiemelik a megújulásokat, a hangváltást), annál szigorúbban kezelik a legfiatalabbakat, a második Forrás-nemzedéket (Király László, Farkas Árpád). Összegzésül: bár vitatkozhatnánk egyes fogalmaikkal — többek között következetesen megkerülik a szocialista realizmus kifejezést —, ehelyett inkább üdvözöljük ezt az úttörő jellegű munkát. Kinek a törvénye? tekinti a falut, a társadalom bizalmából kapott hatalmat. Akkor le kell züllenie morálisan is (intellektuálisan már nem tud), oda kell dobnia teenager leányát is a kéjsóvár főhivatalnoknak, hogy megmenekülhessen a felelősségrevonás elől. Sarkított, kiélezett helyzeteket mutat be Galgóczi, olyanokat, amelyekben a hős alkata vagy felkészületlensége miatt nem tud megfelelni a társadalom morális és politikai elvárásának. Ez izgatja tulajdonképpen a kevésbé sikerült A főügyész felesége c. drámájában is. De ami a novellákban pontos, érzékletes telitalálat, az a színpadi kísérletben romantikusan elrajzoltnak, mesterkéltnek tűnik. Mert ma már nem lehet emberi konfliktusokat csak a „cherchez la femme!" felkiáltással kutatni és megoldani. Paradox helyzet, de Galgóczi novelláiban sokkal hitelesebb, drámaibb, mig a drámája epikus, anekdotikus. Tehát a novelláira kell figyelnünk, amelyekben súlyos és megszívlelendő társadalmi igazságokat mond ki hitelesen, művészi erővel.
