Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - SZEMLE - Szekér Endre: Illyés Gyula: Haza a magasban
csak a ma „forgalomban lévő” dimenziókkal operál, változatlanul színesen és elevenen, nyugtalanító demográfiai jelenségről és más kérdőjelekről sem feledkezve meg, de mintha még ezeken is a zsurnaliszta túlzott magabiztosságával lépne túl. Viszonylag kevésbé sikerült fejezete ez a könyvnek. Mert azután az ábrázoló lendület, amikor a szerző a saját szabolcsi élményeit szembesíti az átalakuló paraszti világ legújabb jelenségeivel, ismét megemelkedik, s általánosításának is személyes hitele van. Majd, visszalépve a Sárközbe, s a jelen, vagy inkább a közeljövő közösségteremtő formációit kutatva, eljut a komplex brigádok értő elemzéséig. Többször is hangoztatva, hogy ezeket nem az egyedül üdvözítő modelleknek tartja. Módszerét tekintve a könyv a klasszikus szociográfiához áll a legközelebb, olyan értelemben, hogy Kunszabó a műfaj legnemesebb erényeit — az aprólékos vizsgálódást, az elfogulatlan szemlélődést, és élményszerűséget — kamatoztatta. Nemcsak ő maga fedezte fel Sárközt — olvasóival is felfedeztette. SZEKÉR ENDRE Illyés Gyula: Haza a magasban A hetvenéves Illyés Gyulát köszöntötte a közelmúltban a magyar szellemi élet, a nagyközönség. A könyvkiadás erre az ünnepi időpontra időzítette az életműsorozatban az összegyűjtött versek első kötetének kiadását, Haza a magasban címmel, mely az 1920 és 194S között íródott költeményeket tartalmazza. Jó lehetőséget kínál arra, hogy a lírikus Illyés pályáját vizsgáljuk meg alaposabban. Illyés költői pályakezdésére — és számos későbbi munkájára is — jellemző bizonyos kettős kötődés, „hajszálgyökereinek’' kettős iránya: „Ozora” és „Párizs”, vagyis erőteljes népi realizmus és a francia avantgarde hatása. Tudatosan merít a magyar népköltészet hagyományaiból, ezer szállal kötődik Petőfi és Arany népi realista törekvéseihez. De a kortárs magyar líra is befolyásolja: Füst Milán zsolozsmás szabadverse, Erdélyi József népdalszerű versépítkezése, Babits és Szabó Lőrinc összetettebb, bonyolultabb mondatszerkesztése. Másrészt beolvasztja verseibe az avangarde — főleg a szürrealizmus — formatörekvéseit, Tzara lázadását. Aragon látomását. Mindig hű volt szülőföldjéhez. Nemcsak híres szociográfiájában, a Puszták népében számolt be szülőföldje parasztjairól, a szívéhez oly közelálló népről, hanem költeményeiben is. S ez a paraszti világról alkotott lírai kép — azt hisszük — van olyan felfedezés, mint a múlt században a nép nevében szóló Petőfi-verseiben kirajzolódó. A Nehéz föld című verskötetében új költői realizmussal vall szülőföldjéről. Németh László e kötetről írt kritikájában emliti Illyés sajátos költői hangját, mely közel áll a prózához, s ugyanakkor mégsem „próza”, sőt távol áll attól. Sohasem alacsonyodik le a népdalutánzatok olcsó egyszerűségéig. A szomorú béres, a szegénylegény sorsa vonzza, s mindig visszatér verseiben Dózsa emléke: „A kémény füstjében Dózsa György sercegő / bőrére emlékezik orrom, / Mintha haraptam volna belőle, gyomrom felkavarog, / köpésem vitriol, / Ha isten segít, megláthatjátok még fekete marását." Ez a „nép nevében” szóló forradalmi hevület jellemzi Illyés sok korai versét. Béládi Miklós is megfigyeli Illyés jellegzetes költői szemléletét: a való világ apró tényeit hozza közel, mindig valamilyen konkrét látványból indul ki. Például: „Itt élek köztetek / Úgy nyomom a tollat / Mint nemrég feles földünkbe / Nyomtam az ásómat.” Már a Sarjúrendek című verskötettől összetettebbé válik Illyés lírája. „Nem ily dalra készültem én sem!", Írja. Vígság és reménytelenség kontrasztja lep meg egy versben, s a feledhetetlen emlék, az elröppent ifjúság s az igéző „bújkáló szabadság" képe. S a költő új területeket hódít meg a lírának. Az epikus leírások lírai témává válnak Illyés költészetében, a környező paraszti világ apró részleteit hozzák közel. A ház végén ülők című versében a magában beszélő öreganya képét rajzolja meg, ki a környező tárgyakhoz szól, motyog, „ne ficánkolj, te tűz, ne füstölj már, hallgass...” De a költő túllép a leíráson, átmelegíti sorait az együttérzés, majd a népért szólás felelősségéről vall, arról, hogy „kiszemeltetek.” Ezt a „küldetést” vállalja. Azok helyett kell szólnia, akik e föld népei, s akik „nevében a kormányférfiak beszélnek” (Elégia). S a büszke feladatvállalás mellett ott él a költőben a kétely is: megtett-e mindent a népért, hű maradt-e hozzá. „Nem ide jöttem én, nem ide indultam! / Valamit rámbíztak, amit elárultam” (Mint a mosolygó merénylő). Petőfi és Arany költői hagyományának örököseként megújítja a verses epikát is: líraisággal szövi 94
