Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - SZEMLE - Hatvani Dániel: A felfedezett Sárköz (Kunszabó Ferenc könyvéről)
SZEMLE HATVANI DÁNIEL A felfedezett Sárköz Kunszabó Ferenc könyvéről Hátunkon cipeljük a múltunkat — ez így, leírva, tömény banalitás. Kunszabó Ferenc nem ezt teszi Sárköz című szociográfiai könyvében, hanem a folyamatot ábrázolja, érzékletesen, hitelesen. Egy falu, egy tájegység — mutatis mutandis: egy nép — történelmében az ősidők ködétől kezdve halmozódik a múlt, amely a viselkedésben, gondolkodásban, életformában ma is nyomot hagy, olykor megfejthetet- lennek látszó talányokat vetít elénk, de a rendező, a megvilágításra törekvő elme sikerrel kísérelheti meg, hogy kitapogassa a közösség látens életének a rugóit. A lényegnél vagyunk máris. Kunszabó Ferenc a közösség fogalmát a lehető legtágasabb formában értelmezi, s bár irodalmi színvonalú ábrázolása nem operál egzakt fogalomrendszerrel, a visszaemlékező megszólaltatások, az okfejtések, a tűnődések egyértelműen sugallják: nem a tudatos, a hierarchikus felépítésű, vagy éppenséggel a konspirációs elvek szerint működő, vagy ilyenné szervezett^érdek- organizmusok foglalkoztatják, hanem azok az embercsoportok, amelyek tagjai „csak" azért rendezhetők el azonos erővonalak mentén, mert egymás mellett élnek, mert ugyanazt a földet túrják, s létüket is az elődöktől örökölt egyazon normák alapján kénytelenek berendezni. S ezzel máris arra figyelmeztet, hogy a közös sorsvállalásban olyan összetartó erő rejtőzik, ami kikezdhetetlen. Kikezdhetetlen — hangsúlyoznám újfent —, mert csak a társadalmat alkotó emberrel együtt pusztítható el, ám vannak a történelemnek kritikus szakaszai, amelyekben átmenetileg hatástalanná válik. Xmikor az egyén számára nem marad más alternatíva, mint az, hogy bebújjék egyedülvalósága csigaházába. Ám még ez a begubózás is a közösség létérdekét szolgálja, mert a célja aligha lehet más, mint a megmaradás, s ezáltal a folytonosság egy kényszerű szakaszává válik. A sárköziek visszaemlékezése szerint az 50-es években a bálozást, a táncokat is abbahagyták, de az évtized végén ismét újult erővel robbantak elő azok. A szerző persze nagyon jól tudja, s kellő gondot fordít annak ábrázolására, hogy ez a közösség nem valami monolit, egyhangú embermassza, messzemenően nem hasonlítható egy nagy kosár tojáshoz; nagyon is valóságos belső érdekellentétek formálják, időnként bomlasztják is, de csak azért, hogy a változó körülmények közepette való berendezkedésre alkalmassá váljék. A könyvet olvasva szinte a szemünk előtt játszódik le, hogy a különböző történelmi sorsfordulókra miképpen reagál más- és másképpen a módos gazda, a középparaszt, a törpebirtokos, a cseléd, illetve — már a felszabadulást követően — a helyét kereső szegényember. S ahol éles cezúrát kell megvonni, ott a szerző nem fukarkodik a marxi osztálykategória alkalmazásával. A marxista igény különben a könyv egészén végigvonul, mert hiszen az ábrázolás folyamatában elkerülhetetlen annak hangsúlyozása, hogy a sok tekintetben különleges sárközi lét az ország más tájain élőkével összetéveszthetetlen sárközi tudatot határoz meg. Mik a jellemzői ennek a tudatnak? Egyrészről a hagyománytisztelet, de nem azért, mert a tradíciók mindenestől és minden körülmények között üdvözítőek, hanem mert ezek is megtartó erővel bírnak. Másrészről a külső erők sugalmazásaival szembeni bizalmatlanság, mert történelme a sárközi népet arra tanította, hogy a változások nyomán beálló következményekért saját magának kell vállalnia a felelősséget. Nem mondhat le viszont a célszerűségről, a praktikus hajlandóságról, mert a megmaradásért, később pedig a boldogulásért, a lét kiteljesítéséért vivott küzdelemben ez volt egyedüli fogódzó. Kunszabónak persze esze ágában sincs, hogy a sárközi nép magáramaradottságát felpanaszolja, vagy a meg szólal tátották által felpanaszoltassa. Minthogy ez fából vaskarika volna... A könyv alaphangja — ha úgy tetszik — azért optimista, mert el tudja hitetni olvasóival, hogy életerejét a sárközi nép minden gondon-bajon átmentette, még akkor is, ha törekvéseit a felsőbb hatalmak többnyire nem nézték jó szemmel, s a beavatkozás főképpen a hivatali gáncsoskodásokban merült ki. Ám ezért az optikáért elég nagy áldozatot is hoz a szerző, átérezve és kissé talán túlhangsúlyozottan ábrázolva a „belehelyezkedés” nehézségeit, tekintetével olyannyira a mélybe merül, hogy időnként megfeledkezik az objektív „föléhelyezkedésről”. S ilymódon éri az olvasót is egyfajta érzékcsalódás: a könyv harmadánál, felénél már maga is csak a sárköziek szemével képes látni a sárközieket. Minden bizonnyal ezzel az optikával függ össze, hogy a jelenkori folyamatok ábrázolásánál Kunszabó főként 93
