Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - JEGYZET - F. Tóth Pál: A kritikus személye és az alkotóműhely
Alkati műfaj A kritika egyébként erősen alkati műfaj. Talán a publicisztika kivételével sehol sincs szükség annyira a szenvedélyes hevületre és vitázó kedvre, az önálló és bátor állásfoglalásra. Ebből következik, hogy műveléséhez nagy tárgyi tudás és felkészültség szükséges. Nincs szánalmasabb, mint a dadogó, bizonytalankodó kritikus. Talán ezért is alakul ki nehezen egy-egy újság és folyóirat körül a kritikusi gárda. Nem könnyű feladat az állandó készenlét sem. Gondoljunk csak a televízió- vagy a rádióműsorszámok bírálatára! Még tán leginkább kedvező a zenekritika helyzete, hiszen a sok „megszállott" zenebarát és művész közül mindig akad kettő-három, aki a tollat is jól forgatja, s kritikusi érzékkel is rendelkezik. Nemhiába emlékezett meg erről legutóbb elismeréssel a Muzsika cimű folyóirat. Külön is kiemelve a vidéki lapokban közölt zenekritikákat, melyek eltérnek a sablontól, kevésbé tisztelik a tekintélyeket. Az alapos felkészültség természetesen mindenütt nélkülözhetetlen. S ha ez meg is van, különös érzék és — mondjuk ki bátran — tehetség dolga úgy leirni a szakmai véleményt, hogy az népszerű nyelvezettel és ne csak a benfentesekhez szóljon. Magyarán mondva, nem elég, ha a kritikus jó zenei, irodalmi, képzőművészeti szakember, de legyen zsurnaliszta is, ha azt akarja, hogy cikkét élvezettel olvassa a közönség. Kissé ijesztőnek tűnik mindez, pedig — sok jó példa van rá — nem ördöngösség és nem elérhetetlen követelmény. A kritikusra is áll a mondás, hogy nem születik, hanem lesz. Szorgalmas önműveléssel, az új iránt fogékony marxista szemlélettel, a műfaj nagyjaitól való tanulással és főleg gyakorlással. De akiből a kellő szenvedély és érzékenység hiányzik, az tartsa magát távol ettől a munkától. Mert akit nem hoz izgalomba egy-egy jó könyv, színdarab, zenemű vagy festmény, abból — rendelkezzen bármilyen képzettséggel — sosem lesz jó kritikus. Ezért mondtam, hogy ez alkati műfaj. A műhely felelőssége Hiba lenne azonban, ha a kritikát leszűkítenénk a kritikus személyére, az irodalmi és más művészeti bírálatra. Mint a dokumentum is megállapítja: ......a kritikusi tevékenység az alkotóműhelyek (könyvkiadók, filmstúdiók, színházak, szerkesztőségek, a rádió és a televízió) belső, előkészítő, kiválasztó munkája éppúgy, mint a nyilvánosságnak szánt ismertetés.” A szerkesztőség — legyen folyóirat vagy napilap gazdája — nincs könnyű helyzetben, amikor az önállóság és felelősség kettős terhét vállalja. Mert nincs olyan univerzális szerkesztő, aki egyformán lehetne vers, próza és képzőművészeti alkotás értő bírája. „Művelődéspolitikai törekvéseink lényegéhez tartozik, hogy minden alkotó- és publikáló műhely a maga sajátos eszközeivel támogassa, népszerűsítse a magas színvonalú, a szocialista elkötelezettségű művészetet. A még nem szocialista, de humánus, értékes műveknek ne puszta továbbélésére adjon lehetőséget, hanem segítse elő a közeledést a szocializmus eszmeiségéhez, célkitűzéseihez. Akadályozza meg az antimarxista, szocializmus-ellenes vagy művészet alatti, izlésromboló megnyilvánulások jelentkezését.” Ezeket,az elveket képviselni a legmagasabb rendű kritikai tevékenységet és ideológiai munkát jelenti, s ez nem mehet végbe ütközések, véleményeltérések, viták és nyílt eszmecserék nélkül. Úgy érzem, hogy itt kapcsolódik a szerkesztőségek munkájához a kritikusok tevékenysége. A műhely, ha ezalatt valóban alkotóműhelyt értünk, csakis a segítőtársak népes gárdájával válhat élő, mozgékony és hatékony organizmussá. Ha a kritikus nemcsak „bedolgozója” a szerkesztőségnek, hanem tevékeny részese az ott folyó kritikai — tehát előkészítő, kiválasztó, felülbíráló — tevékenységnek. Az ilyenféle szaklektori munka ma még jórészt ismeretlen a szerkesztőségekben. A vers-, a prózarovatok vezetői végzik — irodalmi lapoknál — a kéziratok felülbírálását, napilapoknál pedig az olvasó- szerkesztők birkóznak a beömlő kéziratok tömegével. A „kritikusok és szerkesztők elbizonytalanodása”, amit a dokumentum is említ, véleményem szerint összefügg azzal, hogy egyre nehezebb a különböző művészeti ágak — formák és irányzatok — fejlődésének nyomon követése, áttekintése. Nem mindig könnyű a formalizmus, az idealista esztétikai orientáció felismerése, a korszerű, haladó művészeti értékeknek az alkalmi divatokkal szemben való felkutatása és kiemelése azok közül. Az elvi engedékenység elleni harc csakis a marxista kritika szakszerűségének és véle együtt tekintélyének erősítésével mehet végbe. A szerkesztő nem érthet mindenhez, de módjában áll maga köré gyűjteni és kinevelni a lap törekvései sze'lemében dolgozó belső kritikusi gárdát, mely kezdeményezően és aktivan segítheti a fenti célok elérését, a marxista eszmeiség érvényrejuttatását a legbonyolultabb körülmények között is. A Kultúrpolitikai Munkaközösség állásfoglalása sok egyéb mellett ehhez is biztatást és útmutatást adott. Jó lenne, ha mielőbb élni is tudnánk ezekkel a lehetőségekkel. 88
