Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - JEGYZET - Raffai Sarolta: Jegyzetek szűkebb hazámról
RAFFAI SAROLTA Jegyzetek szűkebb hazámról Kalocsa ezeréves település. Népművészete sajátos, az egész világon ismert. Népszokásai, tájnyelve kevésbé. Nagyon fiatalon kerültem el innen — itthonról — s már húszéves koromban megmagyarázhatatlan, túl korán jelentkező nosztalgiát éreztem a város iránt. Ezt az érzést az ifjúkor utáni sóvárgással semmiképpen nem lehetett indokolni. Egyszerűen pótolhatatlanul hiányzott valami — s nem is a városi nyüzsgés a falun élőnek —, hiszen igazi városi nyüzsgésről se kulturális, se ipari, se kereskedelmi szempontból nem beszélhettünk, Kalocsa akkor is kisváros volt a javából a kisvárosokra érvényes jellemzőkkel. Váci Mihály egyik nagyszerű kötetének címe: Mindenütt otthon. Én valahogyan nem szégyellem bevallani — sehol másutt nem éreztem magam otthon igazán. Tíz év múltán azonban, ha nem is mindjárt Kalocsára, de közelébe: Úszódra kerültem. És itt döbbentem rá, hogy nekem voltaképpen soha nem is maga a város hiányzott. A varázsa hiányzott. Az a hasonlíthatatlan és magyarázhatatlan varázs, amely a tájat is otthonná teheti jegenyéivel, nyárfáival, füzeseivel. Előtte évekig homokos területen kényszerültem élni, akác-, olajfa, borókafenyők között. Ezek illatosabbak, s legalább olyan varázslatosak a természetet szerető emberek számára, mint amazok, bennem a hazatalálás érzését mégis a nyirkos talajon burjánzó fák és apró növények, a lapu, kökény, galagonya, gólyahír, porcfű keltették. S amikor első alkalommal kötetlenül és közvetlenül, tehát tökéletesen föl- szabadultan álltunk meg beszélgetni munkatársaimmal a költözködés napjaiban az iskola udvarán, rádöbbentem, hogy ez a nyelv hiányzott olyan nagyon, a tájnyelv, az igazi anyanyelv, ha úgy tetszik. Amely nem tűr köntörfalazást, hisz fél mondatból érteni tudjuk és merjük egymást nem csupán a kalocsai születésű Farkas Antallal, Égi Ferenccel, Balaton Józseffel, de a dunaszentbenedeki Kun Mátyással, a foktői Holler Imrével, majd a később odakerülő dunapataji Mike Jánossal is, hogy a nyelv varázslatában testvérek vagyunk — s hiszem, hogy azok is maradtunk a szó legnemesebb értelmében. Azoknak a napoknak melegét és örömét megfogalmazni, visszaadni sohasem tudom igazán. De hatása, az anyanyelv újra felfedezésének izgalma segített stílusom kialakításában. Úgy gondolom, hogy igazán talán nem is a nyelvész, inkább az író a kevésbé látványos, de maradandó nyelvi kincsek fölfedezője és megtartója. Hiszen figuráink sajátos nyelvükön kell, valljanak magukról, hogy valóban hitelesek, élők legyenek. Kuti Anna bizonyosan más lenne jellemében, cselekedeteiben, mert nyelvében lenne más, ha nem ezen a tájon születik. Zsófit, az azonos című novellám parasztasszonyát ilyen élővé formálni soha nem tudom, ha anyanyelvem ebben nem segít. A Rugósoron Erzsije, a Majd mi ketten, a Legyen krizantém, a Vasderes, a Ki hitte volna! Az Aranygallyacska, a Csillagvizsgáló... de miért soroljam? Maga a Diplomások egészében, úgy, amint van fő és mellékfiguráival, de különösen Zsóka figurája — csak ebből a talajból nőhetett ki. 89
