Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - JEGYZET - F. Tóth Pál: A kritikus személye és az alkotóműhely
JEGYZET F. TÓTH PÁL A kritikus személye és az alkotóműhely Megszoktuk már, hogy a Kultúrpolitikai Munkaközösség állásfoglalásaira oda kell figyelnünk. Nemcsak azért, mert a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának — immáron másfél évtizedes töretlen, elvi alapokon nyugvó politikájának — kultúrpolitikai koncepcióit tolmácsolják, hanem azért is, mivel az eligazítás igényével íródott tömör megállapítások rengeteg tapasztalatot és tanulságot hordoznak magukban, így van ez a mostani, az irodalom- és müvészetkritikánk néhány kérdéséről szóló állásfoglalás esetében is. Éppen ezért kissé nevetséges és enyhén szólva szűklátókörűségre vall, amikor egyesek azt kezdik vitatni, hogy vajon miért maradt ki X, vagy Y, ez, vagy az a kulturális intézmény vagy folyóirat neve a dokumentumban említettek közül. Mutatja az ilyen reagálás azt is, hogy akadnak még szűk csoport- érdekek, baráti körhöz vagy a kenyérkeresö szakmához kötődő elkötelezettségek a kritikusok táborában is. De nem hiszem, hogy ezzel most nekünk érdemes lenne foglalkozni, annál is inkább, mert a kritika állapotára (hic et nunc!) nálunk nem az a jellemző, hogy csoportokra szakadt, hanem inkább az, hogy alig létezik. S máris sietve elnézést kérek a kritika számos jeles művelőjétől, tehát mindazoktól, akik erőfeszítéseket tesznek a hiány pótlására, s akik bizonyára maguk is érzik, hogy milyen hézagos mindaz, amit adni tudnak. Mennyivel többre és minőségileg is másra volna szükség. Kiről és miről? Ha figyelemmel kisérjük a vidéken megjelenő irodalmi művészeti folyóiratokat, azt tapasztaljuk, hogy nagyon esetleges és véletlenszerű az, amit a magyar és külföldi irodalmi termésből bonckés alá vesznek. Illetve elemzésről alig lehet beszélni, nem kritikával, legfeljebb recenzióval követik nyomon úgy-ahogy az irodalom és művészet nagy áramát. Sem idejük, sem erejük, sem elég terük az átfogó, elemző értékelésre. Még kevésbé lehet tervszerű és folyamatos irodalom- és művészetkritikai tevékenységről beszélni a megyei lapoknál, amelyekben legfeljebb a heti kulturális melléklet ad könyv- ismertetést, s egy-egy színházi bemutató vagy tárlat teremt alkalmat a színibirálatra, a művészi tevékenység bemutatására. Csak szórványosan közölnek film- és tévékritikát is. Nem törvényszerű állapot ez, s legtöbbször nem is a szerkesztőségek elzárkózása, vagy meg nem értése az oka a kritika hiányának. Inkább azzal magyarázható, hogy e műfaj nem hivatásos művelői — akikre itt elsősorban számítani lehet — nagyon nehezen tudják kialakítani sajátos kritikai „profiljukat”. Ingadoznak a saját ízlésük, érdeklődési körük támasztotta természetes igény és az alkalmi megrendelések, évfordulós cikkek kívánalmai között. Az előbbi esetben fennáll annak a veszélye, hogy az olvasó nem arról értesül, amire választ kapni szeretne, vagy ami ízlését, helyes választását a művek közt befolyásolná. Ilyenkor tudjuk, hogy mit olvas hétről-hétre a kritikus, és ebből az is látszik, hogy mennyire művelt és széleslátókörű ember. Előfordul viszont, hogy egy nagyon érdekes és fontos, méltatásra érdemes könyvről vagy kiállításról csak futó híradást kap a közönség. A másik véglet, amikor csak az évfordulónaptár az iránytűje a szerkesztőségek megemlékező kedvének, s hiányzik a „társadalmi megrendelés , az ösztönzés és buzdítás — esetleg egy-egy könyv kézbeadásával — a kritikus számára. 87
