Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - MŰVÉSZET - Banner Zoltán: Egy nagybányai festő Kecskemétről
gyümölcskultúrát. Még kijjebb érkezve, homokbuckákon haladtunk keresztül, és előttünk terült el az Alföld messze elnyúló rónasága. Az őszi nap verőfényében izzani látszott a levegő, s a végtelenségben egybeolvadt ég és föld. Én a város fogatján elöl ültem, a hátsó ülésen Iványi-Grünwald és a polgár- mester. Hátrafülelve hallottam, amint a polgármester lelkesen magyarázta: »no, most már közeledünk a hegyhez.« Körülnéztem, vajon jól látok-e vagy...? de semmit felfedezni nem tudtam, csak a távoli szemhatárt, a homokbuckákat és a gyér növényzetet. Közben pedig Nagybánya gyönyörű hegyeire, csobogó patakjaira, üde, buja vegetációjára gondoltam és éreztem, hogy itt nem festhetek, nem élhetek, itt meghalok! A kocsik megálltak, leszálltunk; valami régi Tisza-járás vagy kiöntés partján álltunk, ahol a talaj pár méterrel magasabban feküdt — ez volt a hegy! Ismét visszaemlékeztem Nagybányára, s ugyanazt gondoltam, amit a székely paraszt, akit a csíki hegyek közül az Alföld bőven termő vidékére akartak áttelepíteni, de nem akart szülőföldjéről elszakadni. Mikor megkérdezték, hogy miért nem, azt válaszolta: — Nem fütyül a rigó!... Szorongó érzés fogott el, az egész vállalkozást elhamarkodottnak éreztem, láttam, hogy nincs jövője, hogy erőltetett valami, hiszen nincsenek meg hozzá a természetes adottságok. A derék és jószándékú polgármestert félrevezették, az egész dolog a budapesti kávéházban született, erkölcsi gátlás nélküli gründolásként. Éreztem, hogy én ebben nem vehetek részt, nekem vissza kell vonulnom. Valakit találni kell, aki helyettem mindezt a sok jót vállalja. Nekem vissza kell mennem a szerény kis bányászszobába, a szegénységbe, az elkötelezettség nélküliségbe! Nem kellett a már fedél allatt álló csinos villa, műterem, sem pénz, csak vissza Nagybányára! így is történt; találtunk utódot, tisztességgel lemondhattam, s ezt az új telep vezetőjének, Iványi-Grünwaldnak bejelentettem. A kecskeméti kiválás azonban nem maradt hatástalan Nagybányán sem. Akadtak emberek, akik belátták, hogy e kis városnak a festők elvesztése komoly kárt okozna. A társadalmi megmozdulás a hivatalos városvezetőket is gondolkodásra késztette. Hiszen a festők a kisvárosnak nemcsak hírnevet szereztek, de a lakosságnak komoly anyagi hasznot is. A képek útján elterjedt a hírnév; a szép táj, a jó levegő a nyaralók ezreit vonzotta. Három-négyezer főre nőtt a következő évben a nyaralók száma. Nem szükséges bizonyítani, hogy ez a szám a festőkkel együtt, jelentékeny forgalmat jelentett, elsősorban a liget környékén lakó, szegény bányászcsaládoknak, de a kereskedőknek, az éttermeknek, a szállodáknak is. Kis Gráznák ígérkezett a város, ahol nyugdíjasok kezdtek megtelepedni. így indult meg a mozgalom, hogy a festőket itt marasztalandó, a telep tagjai foglalják Írásba, milyen kívánságaik vannak, milyen feltételek mellett látják biztosítottnak Nagybányának, a művészvárosnak a jövőjét. Réti István részletes adatokkal és számokkal ismertette a festőiskola és kolónia kialakulását és foglalta pontokba a kívánalmakat.” (Részlet Mikola András Egy nagybányai festő emlékei című kéziratából.) 86
