Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - MŰVÉSZET - Banner Zoltán: Egy nagybányai festő Kecskemétről
trónra juttatott természetelvűség) művészetpolitikai gyakorlattá avatása volt. Az, hogy Thorma 1937-ben bekövetkezett halála után is hajlandó és képes volt minden nehézség ellenére fenntartani az iskolát, amely az országban honos bármely nyelvet beszélő festők előtt nyitva tartotta kapuját. Nem adott ő ahhoz már semmi újat, ami a művésztelep fennállásának tizenötödik évfordulójára, 1912-ben rendezett jubiláris kiállítás anyagában a nagybányai festészet örök érvényű érdemeiként összegződött; de azokat az értékeket hatvan éven át őrizte a nap mint nap újrakezdett festésben. Valósággal megvárta, amíg a város s egy kicsit egész Erdély szinte minden társadalmi rétegének az ízlése felnőtt ezeknek az értékeknek a színvonalára. Az eredmény tehát, hogy Nagybányán a munkások otthonában is festmény függ a falon, s nem vásári giccs, az eredmény őáltala válik láthatóvá, mert Mikola-képből függ a legtöbb a nagybányai otthonokban. A megszállott nagybányaiság szolgáljon hát mentségül, hogy nem láthatta meg az újfajta táj, az Alföld, Kecskemét festőiségét, s hogy főként akkor még nem is sejthette: mekkora művészetpolitikai felelősség hárulhat egy olyan művésztelepre, amely a művészeti ízlés és kultúra „alföldjén” vállalt hivatást. „A Nagybányai művészek körében az 1910-es esztendőben nagy lehangoltság uralkodott. Semmiféle megélhetési lehetőség nem kínálkozott, a festőiskola továbbra is egy szénatartóból átalakított csűrben működött, s a városi és állami támogatás is késett. Már-már úgy látszott, hogy a Kolónia végnapjait éli. Ugyanekkor Kecskemét városa, egy lelkes polgármesterével az élén, festőtelep létesítését határozta el, és óriási összeget, 600 000 aranykoronát szavazott meg erre a célra. Iparművészeti telep alapításáról volt szó, ahol Falus Elek kitűnő iparművész tervei alapján és felügyelete alatt, újszerű magyar motívumú szőnyegeket szőttek volna. Ugyanekkor több művész számára műtermet és lakást építettek. A festők irányítására Iványi-Grünwald Bélát kérték fel. Iványi-Grünwald többek között engem is felszólított az áttelepedésre. A nagybányai kilátástalanság s cserébe az előnyös ajánlatok — villaszerű lakás- és műteremház, valamint a Kecskemét város részéről biztosított évi 1000 aranykorona összegű vásárlás! — csábítólag hatottak. Elhatároztam tehát, hogy elmegyek Kecskemétre. Ősz felé a villalakások már tető alá kerültek, s a város meghívására látogatóba és ismerkedni indultunk az Alföldre. Nagybányáról hatan csatlakoztunk Iványi-Grünwaldhoz, Szolnokról Herman Lipót és Kandó László érkeztek. írók is jöttek velünk, hogy az új alapítást méltóképpen megünnepeljük. Minden nagyon jónak ígérkezett, s a Budapesthez való közelség, a mindössze két órányi járás is nagy előnyt jelentett. Érkezésünkkor a város polgármestere fogadott bennünket. Kocsiba ültettek s a város szőlőjében fényes villásreggeli várt, ahol fehér kesztyűs hajdúk szolgáltak fel. Megcsodáltukazóriási beton boroshordókat s megízleltük Kecskemét nevezetességét, a barackpálinkát, valamint híres borait. A villásreggeli után újból kocsiba ültünk, hogy megtekintsük a város és környéke nevezetességeit. Tágas, széles utcákon haladtunk, ezek az utcák azonban ásítani látszottak az unalomtól, embert nemigen láttunk. Majd kijjebb értünk a szőlőskertekbe, s barackfák és szőlőkarók végeláthatatlan sora tárult szemünk elé. Festőileg nem találtam túlságosan érdekesnek ezt az egyébként nagyszerű 85
