Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám - HORIZONT - Pomogáts Béla: A pozsonyi Irodalmi Szemle

szerepe, értéke magatartásának és írásának erkölcsi hitelével kezdődik.” Vagyis a nemzetiségi írónak először az anyanyelvi közösség élniakarását, megmaradásvágyát kell képviselnie, vágyról és gondjairól kell szólnia. Ez azonban még nem elég. A kisebbségi író csak akkor kerülheti el a provinciális lét csapdáját, az önkorlátozás veszélyeit, ha nemcsak szűkebb nemzeti közösségével érzi a szolidaritását, hanem a tágasabb közöséggel: az emberiséggel is. És ha ennek az emberiségnek a haladását szolgálja, progresszív gondolatait szólaltatja meg. Ez a „vox humana” parancsa, amelyet Fábry Zoltán dolgozott ki egyetemes érvénnyel a kisebbségi irodalmak munkásainak.

Fábry az Irodalmi Szemle bevezető tanulmányában újra meghirdeti ennek a „vox humanának” az eszményeit. „Itt csak ugrani lehetett — mondja a szlovákiai magyarság önmagára találásának élményéről —, ha úgy tetszik, menekülni: másba, többe, nagyobbá. A szlovákiai magyarság azért lett és lehetett önmagánál több. Az új eszmeáramlatok csak ezen a nyitottabb, léghuzatos térfelen okozhattak fejfájást, eszmélést, és idézhettek elő — változást. Senkik voltunk, a semmiből kellett mindent előteremteni, és elölről kezdve máris óriásokat utánozni: próbálgatásaink alapmotívuma egyre inkább Európa lett, a világháborúban megtalált humánum és a szocializmus. Mi lettünk az emberség, a nép, a szegény nemzet, az internacionalizmus kor- és térbeli elkötelezettjei... Tisztünk, testünk, lelkünk, vérünk és áramunk igy lett a vox humana, az emberség hangja és szava. Közvetítőnek tudtuk magunkat: az emberiségi áramkör részének, hídoszlopnak, hídíveknek, hídépítőknek.” Az Irodalmi Szemle ma is vállalja a „hídépítés feladatát”: a szlovákiai magyar kisebbség öntudatának forrását is ebben, a Fábry által megfogalmazott feladatban keresi.

így kerül a szlovákiai magyarság három közösség, három kötődés vonzásába. A Szlovákiában élő magyar kultúra része a csehszlovák társadalomnak és művelődésnek, mozgalmait ugyanazok a szocialista célkitűzések vezérlik, mint a cseh vagy a szlovák nemzetét és irodalomét. Része továbbá az egyetemes magyar kultúrának: a közös anyanyelv és a közös művelődési, történeti tradíciók jogán. Elsősorban azonban a szlovákiai magyarságnak, mint nemzetiségi és kulturális közösségnek a képviselője és önismerete. A kisebbségi irodalom mindig a szóbanforgó nemzetiség megmaradásának, öntudatának és fejlődésének a kerete. A kisebbségi irodalom az a közvetítő, amely a nemzetiségi tömegeket és az egyetemes humánumot összeköti. Fábry Zoltán ezt a gondolatot így fogalmazta meg 1968-ban, a Szemle megalakulásának tízéves jubileumán: „Közösségünk sokrétű, de egycélú. Része vagyunk az egyetemes magyar irodalomnak, tagjai vagyunk a csehszlovákiai szocialista népközösségnek, és hazánknak tudjuk és mondjuk Európát, ugyanakkor elkötelezettséget is érzünk népek hazájával, a tágító internacionalizmussal szemben. És e kollektív kapcsolatok közös nevezője, életre keltője és életben tartója az ember leglényege, az emberség, a humánum.”

Az Irodalmi Szemle megalakulása óta vállalja ezeket a kötődéseket. A hazai magyar irodalommal vagy a szomszédos népek magyar kultúrájával, mihelyt tehette, érdemben és rendszeresen foglalkozott. Illyés Gyula, Németh László, Kassák Lajos, Veres Péter, Tamási Áron, Féja Géza, Győry Dezső és Dobozy Imre neve több alkalommal is feltűnt a Szemle hasábjain. (A Szemle közölte Győry Dezső érdekes önéletírását, a szlovákiai magyar irodalmi mozgalmak, a „Sarló” krónikáját adó folytatásos emlékezést: Az újarcú magyarok regényét.) Rendszeresen publikálnak a pozsonyi folyóiratban azok az írók, akik maguk is Szlovákiában töltötték fiatalságukat, és részesei voltak az ottani magyar művelődés klasszikus vállalkozásainak. így Szalatnai Rezső, Dobos László, de más szlovákiai magyar témával fog76