Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / Petőfi-különszám - Balogh Edgár: Petőfi és Balcescu találkozása

A kelet-európai összehasonlító történetírás még nem bontakozott ki annyira, hogy kiragadott adatokon és sejtető vonatkoztatásokon túl egészében mutassa be a múlt századi reformirányzatok, forradalmi kisközösségek keletkezésének és kölcsönhatásainak mechanizmusát és hatékonyságát a dunai országok összképében. Petőfi és Balcescu fellépésének politikai jelentősége általában háttérbe szorul az egyik költészetének, a másik történetírói munkásságának értékeléséhez képest. A politológiai elemzés a versek, a publicisztika, a szaktanulmányok, a röpiratok és nyilatkozatok, levelek, diplomáciai jelentések konkrét szerepéből indulhat ki, s akár a bukaresti Testvériség, akár a pesti Márciusi ifjak nyomán felfedezheti a plebejusmozgalmakat képviselő pártok hatóerejét mind a román, mind a magyar forradalom népmozgásaiban. E nagy horderejű csoportok tevékenységének gócpontjában itt Balcescu, ott Petőfi áll. Ők képviselik a két forradalom népi szárnyát, az ösztökélő és irányító bale Idáit, s a forradalom viharaiban szembe is kerülnek minden megalkuvó irányzattal. Sorsuk a radikális szárnyak háttérbe szorításán, majd a két forradalom egészének leverésén dőlt el, de eszményeik érvényben maradnak egy századon át, s igéik végül az új forradalmi osztály és párt, a proletáriátus mozgalmában, a kommunisták zászlain ragyognak fel.

Nyilvánvalóan az sem véletlen, hogy mindketten behatolnak a szomszéd nemzet gondolati fegyverkészletébe is. Petőfi román térhódítása, az iránta érzett szimpátia G. Marchisiu 1865-ös, Iosif Vulcan 1872-es, majd Stefan O. Iosif s többek közt Octavian Goga Petőfi-forditásain át a mai Eugen Jebeleanu szép és korszerű Petőfi-tolmácsolásáig egyre szélesebb áramlat, s Balcescu is bejutott a kor magyar értékeléseibe, legutóbb főleg a tragikus sorsú I. Tóth Zoltán közvetítésével. A közös történettudományi felmérésig mégsem jutottunk el, pedig a múlt században idegen praktikák nyomán egymással szembeállított magyar és román forradalom összeegyeztetésének kulcsa magyar részről éppen Petőfi és a radikálisok, román részről pedig Balcescu politikai magatartásában rejlett.

Ha másról nem is, csak az együttélés erkölcséről beszélünk, fel lehet már hozni az 1848-as ellentmondások örvényéből kettőjük tiszta megoldási törekvését. Az Egyenlőségi Klub, melynek Petőfi az élharcosa, a nemesség osztálynacionalizmusával szemben leszögezi: „Egyesültünk a nyelvi különbségeken alapuló idegenkedések elenyésztésére, ennélfogva társulatunk bármily nyelvet beszélő honpolgárt... szívesen lát tagjai közt.” Ez a szellemi irányvétel politikai érvényre- jutás esetén elejét vehette volna a szlávok, magyarok és románok közös Habs- burg-ellenesfrontját bomlasztó ellentéteknek. S Balcescu, aki a szegedi egyezményben hasonló szellemben veti meg alapját a két héttel később ugyancsak Szegeden hozott — Európában legelső — Szemere-féle nemzetiségi törvénynek, később, az emigrációban írt Vitéz Mihály-monográfiába így szövi be a történtek tanulságát: „A kérdés, amelyet Erdélyben meg kell oldani, az volt és ma is az, hogy kikiáltva az egyetemes polgárjogokat, vagyis az egyéni és nemzeti egyenlőséget, a románok, magyarok, szászok és székelyek keressék meg a békés együttélés módját, és egymással szövetségre lépve alkossanak államot, nem pedig, amint mindenik külön-külön szeretné, hogy csak egyedül maradjon meg az országban ...” Nem is csoda, hogy a demokratikus forradalom betetőzésekor s a szocialista menet forradalmi indulásakor, az 1940-es évek végén, román és magyar részről egyaránt közös jelképpé emelkedett a költő és a történetíró, éppen ama prognosztikon szellemében, melynek beválását a mi korunk tudta biztosítani.

Még egy közös mozzanat: a magyar költő szerelme Bem s tisztelete a tábornok következetes forradalmi politikája iránt ugyanígy él Balcescu és a magyar forradalom oldalán jövőjüket kereső román emigránsok érzelemvilágában. „Mi ne győznénk?

83