Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - HORIZONT - Pomogáts Béla: A pozsonyi Irodalmi Szemle
Gál Sándorra és Cselényi Lászlóra gondolok. Végül a negyedik nemzedék gyűjti össze az Irodalmi Szemle fiataljait. Duray Mikós Irodalmunk nemzedékei című Írásában érdekes képet rajzol a második-negyedik generáció fellépéséről, helyzetéről, törekvéseiről. „Az ötvenes nemzedéknek — mondja a fellépés idejére gondolva — az új társadalmi redszert ünneplő irodalmát váltotta fel az ötvennyolcas nemzedék analitikusabb meglátása. Az előbbi nemzedékekből szintén kapcsolódtak az ötvennyolcasokhoz, kinőve a sematikusság irodalmat bénító köréből. A ... hatvannyolcas nemzedék, természetesen egy lépéssel megint tovább jutott. A látásmód egyre inkább szintétikussá válik.” Ez a „hatvannyolcas” generáció valójában 1966-ban indult, midőn a Szemle áprilisi számában megnyílta „Vetés” rovat: a fiatal tehetségek fóruma. Azóta egész sereg új költőt és írót mutatott be a pozsonyi magyar folyóirat. így Aich Pétert, Cilling Erzsébetet, Keszeli Ferencet, Kmecskó Mihályt, Kulcsár Ferencet, Mészáros Jánost, Mikola Anikót, Németh Istvánt, Simkó Csabát, Szitási Ferencet, Tóth Lászlót, Varga Imrét és Zabalai Zsigmondot. E nemzedék egyúttal egyféle irodalmi irányzat kifejezője is: a modernebb, elvontabb fogalmazás híve. Mint Duba Gyula mondja róluk: „A közös jegyek, amelyek a legfiatalabbakat összefogják, a következők: a gondolati költészet hangsúlyozott igénye, az irracionálishoz és abszurdhoz való vonzódás, a korszerűség igénye... Verseik és elbeszéléseik a külső valóságot részben figyelmen kivül hagyva a belső emberi valóság, a lélek és a gondolat néha groteszk, máskor misztikus s a legtöbbször alig megérthető látomásait és állapotait próbálják rögzíteni”. Módszerük és magatartásuk persze nem maradt vita nélkül, hiszen a szlovákiai magyar irodalom hagyományos közéleti kötődése, szociális és nemzetiségi mondanivalója után másfajta hangot és stílust hoztak a Vetés-nemzedék tagjai. A műveiket érintő kritikát legteljesebben Szalatnai Rezső fogalmazta meg: „Elolvasom a fiatalok írásműveit is a Vetésben — mondja. — Szeretném szeretettel megmondani íróiknak, hogy próbálják felfedezni magukban a valóság becsét és a valóságábrázolás hitelét. Akkor új világ nyílik ki a szemük előtt. Az a világ, amelyért Balassitól József Attiláig küzdött a magyar írástudó. Nem akarjátok a nemzetet felemelni ? Vegyétek észre, hogy a realizmus növeszt és erőt ád, a szürrealizmus és variációi elernyesztenek, tehetetlenségbe, nyegleségbe sodorják az olvasót. Reális nemzetet kívántok, nemde? írjatok valóságszerűen. Nagy nemzet irodalmában veszedelem nélkül lehet hódolni valóságtorzító, társadalmon kívül monologizáló, peremjelenségekről szóló irodalmi ábrázolásoknak is... Kis nép irodalma halálos fertőzéseket kaphat tőle. S főleg olyan nemzet, mint a magyar, mely száz éve valószínűtlenségek közt tájékozódott...” Erre az aggodalomra a fiatalok nevében Kulcsár Ferenc verse: Nyílt levél Szalatnai Rezsőhöz válaszolt, magyarázatot adva a Vetés-nemzedék közérzetére és törekvéseire. A nemzetiségi öntudat műhelye Szalatnai imént idézett szavai is arra utalnak, hogy a kisebbségi irodalomnak kötöttebb feladatai vannak, és elsősorban ezeket a feladatokat kell elvégeznie. A kisebbségi író nemcsak művész, hanem a szellemi élet organizátora, egy közösség szószólója, politikusa. Ez a magatartás és ez a szerep öltött alakot a szlovákiai magyar irodalom öt évtizedes küzdelmeiben is. Dobos László már idézett bevezető írásában e szavakkal jelölte meg az Irodalmi Szemlében gyülekező nemzetiségi irodalom normáit, törvényeit: „Számunkra a néphez való hűség erkölcsi korparancs... A nemzetiségi lét valósága szigorú mércével mér: itt az író társadalmi 75
