Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - HORIZONT - Pomogáts Béla: A pozsonyi Irodalmi Szemle
tényleges értelmében — ez ideig még nem is volt. Ebből a tényből logikusan egyetlenegy következtetés adódik: a szlovákiai magyar irodalom létének problematikus volta. Szlovákiai magyar irodalom: a név, a fogalom máig is házilag kezelt eredmény és valóság csupán. Nincs szerepe, nincs kiútja, nincs visszhangja, nyugtája, igazoló pecsétje. A szlovákiai magyar irodalom a nagy próbák és nehézségek, az akarások és gátlások halmaza volt mindig, máig! Sose tudta magát úgy megmutatni, hogy látva lássák, és mondva modhassák. Azok: eredendő helyzeti adottság. Helyzetéből, adottságából kiindulón már eleve háttérbe szorult. Hagyománya, mintája, támasza, rokona nem volt. Erdély csupa tradíció: irodalma egy kipróbált, önbiztos alapra épülhetett. Itt viszont, Pozsonytól Nagyszőllősig, ismeretlen X-ek próbálkoztak egységgé összállni. Komárom és Kassa egy síkra kerültek, a provincializmus és urbanitás egymást tükrözve szólalhatott meg csupán-” Fábry Zoltán negyven év kifulladt vállalkozásainak tapasztalatával beszélt: hogy már eleve óvjon a veszélytől, hogy okos és megfontolt munkára serkentse, helytállásra és szívósságra nevelje a pozsonyi folyóirat szerkesztőit, munkatársait. Ezért jelölte meg az Irodalmi Szemle vezérlő gondolata gyanánt annak a „vox humanának” az eszméjét, amely a kisebbségi magyarság legjobb eredménye volt. Emberi elkötelezettséget, baloldaliságot, internacionalizmust, szocialista felelősséget és a haladó magyar hagyományok megbecsülését jelentette ez a gondolat. A Szemle tizenöt éve azt igazolja, hogy a „vox humana” eszméje helyes szervező elvnek bizonyult. A folyóirat biztos mederbe fejlődött, sikerült megszerveznie a szlovákiai magyar művelődést, közönséget toborzott, írói utánpótlást nevelt. Sőt az egyetemes jellegű magyar kultúrán, valamint a kelet-közép-európai népek önismeretének és kapcsolatainak szolgálatán belül is feladatot vállalt, szerepet kapott. Dobos László Elindultunk című írása a folyóirat második számában joggal állapította meg: „Az irodalmi lap első száma elindított valamit: ezután szélesebb mederben, megnövekedett lehetőségek között gondolkodhatik az íróember. Itt és ezzel kezdődik a kitörés önmagunkból, provinciális helyzetünkből.” Az Irodalmi Szemle elsősorban a szlovákiai magyar irodalmat szolgálja, és ebben a szolgálatában minden erőt egyesít: egyesíti a különböző nemzedékek tagjait, az eltérő ízlésirányok képviselőit. Főmunkatársi minőségben haláláig Fábry Zoltán neve állt a folyóirat homlokán. Első főszerkesztője Dobos László, a nálunk is népszerűséget szerzett regényíró; szerkesztő bizottságának Egri Viktor, Lőrincz Gyula, Juraj Spitzer, Szabó Béla, Tőzsér Árpád és Turczel Lajos a tagjai. Később Tóth Tibor, Egri Viktor, Bábi Tibor, Monoszlóy Dezső, Duba Gyula, Tőzsér Árpád és Koncsol László vesznek részt a szerkesztés sok munkát, nagy körültekintést kívánó feladatában. Általában négy nemzedékre szokás osztani azokat az írókat, akik jelen vannak a Szemle lapjain. Az első generáció még a felszabadulás előtt indult útjára, ennek kellett végigjárnia a kisebbségi sors állomásait, megküzdenie az irodalomteremtés gondjaival. Ehhez a nemzedékhez tartozott vagy tartozik Fábry Zoltán, Egri Viktor, Szabó Béla és Csontos Vilmos. A második generáció akkor lépett a művelődési élet porondjára, midőn a magyar nemzetiség kezdte visszakapni jogait: vagyis 1950 körül. Rácz Olivér, Gyurcsó István, Dénes György, Bábi Tibor, Lovicsek Béla, Ordódy Katalin, Petrőci Bálint tarozik ide. És ezzel a nemzedékkel léptek fel a szlovákiai magyar irodalom tanulmányírói, kritikusai: Turczel Lajos és Csanda Sándor is. A harmadik generáció fellépése egybeesett az Irodalmi Szemle megalapításával : az új folyóirat mutatta be ezt a nemzedéket, s ők jelentik a Szemle gerincét, ők hozták legjobb eredményeit. Dobos Lászlóra, Duba Gyulára, Monoszlóy Dezsőre, Ozsvald Árpádra, Tóth Elemérre, Tőzsei Árpádra, Veres Jánosra, 7\ Nagy Lajosra, 74
