Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / Petőfi-különszám - Gál Farkas: Megidézés
mit fog enni; amikor borotválkozott, és szembe nézett önmagával a tükörben, dünnyögve maga elé, hogy rossz bőrben vagyok; amikor fölvette a kabátját; amikor benyitott egy szobába; amikor a debreceni télben rágyújtott és tűnődve nézett ki az ablakon; amikor fürdött, ebédelt, gyalogolt, leheveredett egy kellemes fa alá, tenyerébe fektetve hegyes állát; amikor zsebében kotorászott valamit keresve; amikor beült a kocsiba, hogy Koltóra hajtasson ifjú feleségével; amikor lement a kastély kertjébe, a kőasztalhoz a fa alá, és körülnézett a völgyi virágokon, a bérei tetőkön, majd írni kezdett. Nem mást, csak amit éppen látott: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok..Amikor elkészült a vers, és alákanyarította a dátumot, újra fölment a kastélyba. Júlia éppen olvasott, vagy a naplóját írta. Petőfi szó nélkül elé tette az alig megszáradt kéziratot, s a fiatalasszony, azt végigolvasván elsápadt a gyönyörűségtől és a rémülettől. Nem tudta, hogy a világirodalom egyik leggyönyörűbb és egyben legmegrázóbb versét olvassa elsőként. Nem tudta, de megérezte, hogy abban a kikerülhetetlen sors, a közeli tragédia hűvös fuvallata érinti meg. Megérezte, hogy Sándor nemcsak a szavak hangulata miatt írta le: „Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, fejfámra sötét lobogóul akaszd ...” Mit mondott ekkor az „eszemadta kis barnája”, s mit válaszolt arra Petőfi; hogyan beszélték meg ezt a verset, a csodálatos és félelmetes jövendölést? Milyen szív dobogott ebben az emberben, hogy az egyéni boldogság ormain is egy közeli tragédia jéghideg lehelletét érezte? Mert, hogy nagyon boldog volt, azt éppen ő írja le: „Néhány hét múlva indulunk Pest felé, itt hagyjuk Költőt, az örökre kedves emlékű Költőt, ahol oly édes, de oly édes heteket tölténk, amilyen boldogságot halandó álmodni és elviselni is csak képes...” Az 1847. október 14-én kelt levél (amely egy darabja a Kerényi Frigyeshez írt sorozatnak) elején csupán mellesleg említi: „én ma már vágtam egy verset...” (Melyik vers lehetett ez, talán a Mi a szerelem?) írja továbbá: „... Ah, az idő halad, oly vén házas vagyok már (öt hetes), maholnap talán már bölcső jön a házba, s utána koporsó ...” Milyen látnoki erő ez újra? Mert hogy nem csupán a szavak ellentétét akarta megteremteni a bölcső-koporsó leírásával, annyi bizonyos. Nála az írás, még a levélírás sem jelentett játékosságot, különösen nem ezek a levelek. Vagy nem is önmagára, hanem valamelyik szülőjére gondolt? Ki tud e kérdésekre válaszolni? Vádölhat-e valaki miszticizmussal bennünket, ha azt mondjuk, hogy Petőfiben volt látnoki erő, előreérzése eseményeknek, nagy eseményeknek is. E prófétai erejével, képességével maga is tisztában volt: „Nem okoskodás után, de azon prófétai ihletből — vagy ha úgy tetszik, nevezzük állati ösztönnek —, mely a költőben van, világosan láttam, hogy Európa naponként közeledik egy nagyszerű, erőszakos megrázkódtatáshoz. Ezt többször leírtam, még többnek elmondtam. Senki sem hitte jövendölésemet... de azért folyvást élt bennem ama hit, és úgy voltam, mint az állatok földindulás vagy napfogyatkozás előtt...” * Akik na|x>nta látták az utcán, kávéházban, gyűléseken, redakcióbán, tudták-e, tisztában voltak-e azzal, hogy ki áll előttük, ki hadonászik, érvel, fenyeget, sérteget? Tudták-e azok a nők, akikhez szava volt, hogy egy mosolyukért ez a sovány, sápadt arcú és lángoló tekintetű, szépre érzékeny és szerelemre szomjas ember őket halhatatlanná teszi? Persze, hogy nem tudták, nem is sejtették. Egyedül és biztosan Szendrey Júlia volt ezzel tisztában. Ö látta, tudta, kihez köti az életét. Más kérdés, hogy mert ő naponta látta a csodát, megkopott előtte a zseni varázsa, és egyre inkább a csenevész, izgága és lángoló férfin akadt meg a tekintete. Mégis 41
