Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / Petőfi-különszám - Gál Farkas: Megidézés
tisztában volt azzal, hogy Petőfi Sándor őt a világirodalomba, az irodalomtörténetbe vezeti be. Ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy ha ő kezét nyújtja Petőfinek, ezáltal egyben társadalmi rangot is ad az eddig úgyszólván sehonnai mészárosfiúnak. Ne merüljünk azonban e sokszor — legigazabban Ady által — megírt szituáció újbóli elemzésébe. * Petőfiről lehet beszélni, lehet róla és hozzá alkalmi, gyatra verseket írni, lehet szidni, elavultnak kikiáltani, s mondhatják rá zavaros fejű modernkedők, hogy szentimentális, eljárt felette az idő, szerepjátszónak titulálhatják bokájáig sem érő szobatudósok. Csak egyet nem lehet: iránta közömbösnek lenni! Elemezhetik őt, verseit, életét, halálát, szerelmeit, prózai írásait, leveleit, mérlegre tehetik életművét tudós patikusok, megszámlálhatják jelzőit, kideríthetik, hogy egy szót hányszor írt le, ebből messzemenő következtetésekig juthatnak, kibelezhetik verseiből a gyilkos rímeket, s újra csak nagyokat következtethetnek ebből. Ő akkor is egyszeri és megismételhetetlen csoda marad, ledönthetetlen oszlopa tisztaságnak, egyenességnek, elvhűségnek, tudásnak, tehetségnek, a szabadságnak és a szerelem időtlen eszméinek. Legendák tucatjai élnek róla ma is. Fogatlan öregek mesélik, amit még ugyancsak fogatlan nagyapjuktól hallottak: egyszer itt járt, itt ebédelt, látták az utcán, beszéltek vele, behozott egy könyvet, elmondta egyik versét, dohányt adtak a pipájába, ült a nyárfa alatt, bemutatkozott, és akkor mindenkinek elakadt a szava, néhány sort vetett papírra, együtt jártak iskolába, ez tanította, ennek volt a barátja, ezt ki nem állhatta, ennek udvarolt, ez tejet hordott neki, annak megkérte a kezét, látták Pest utcáin a hatalmas karddal, itt utazott át ifjú feleségével... Aztán a fehéregyházi csatatéren látták, éppen egy kocsi akarta fölvenni, de ő nem ment, valaki lovat ajánlott neki, nem fogadta el, látták, amint egy hídon áll, és figyeli az ütközetet, amint ül egy kemence romjain és ír valamit a térdére tett papírra... Aztán látták gyermeknyi holttestét, mellén hatalmas seb, kukorica- tábla szélén feküdt civil ruhában. Látták, amint a tömegsírba dobták a többivel, de ő akkor még élt, élhetett... Ki látta, ki az, aki fölismerte, és mégsem szólt: Álljunk meg, emberek! Ez Petőfi!... Lehet, hogy senki olyan nem látta, aki fölismerte volna... * Kicsi sovány ember fekszik a fűben, a kukoricatábla mellett, civil ruhában. Hegyes szakálla, kihajtott fehér inge, zsebében valamiféle kitüntetéssel és a hozzájuk való papírok. Délután van, lassan alkonyodik. Zöld legyek raja dong körülötte. Valahol a kavargó országban, a csönd és a béke egy kicsi szigetén valaki éppen a verseit olvassa: Egy gondolat bánt engemet. Négy nap dörgött az ágyú. Szeptember végén, Minek nevezzelek?, Az apostol — „... haldokló hattyúm: szép emlékezet...” „kedvemnek ha magja volna, elvetném a hó felett, s ha kikelne, rózsaerdő koszorúzná a telet...” Anyám az álmok nem hazudnak ... Beszél a fákkal a bús őszi szél, „haloványul a gyáva szavamra, dalom viharodnak előjele, forradalom...” Van-e mostan olyan legény aki fél? „Olvastam költőtárs, olvastam művedet, s nagy az én lelkemnek ő gyönyörűsége ..”, „még egy korty, s nevetve dűlök jégöledbe, temető...” Sovány, kicsi ember fekszik a fűben. Délután van, lassan alkonyodik. Suhog a 42
