Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / Petőfi-különszám - Gál Farkas: Megidézés
De mégsem azt szerette volna, ha huszonhetedik életévében teszik tömegsírba. Még akkor is ezt kell mondanunk, ha Ady egy szenvedélyes cikkében (Petőfi nem alkuszik) a következőket írja: .......csúfolták, hogy csak verseiben mer meghalni, s megmutatta, hogy az igazi halálig is el tud menni...” Pedig Petőfi nem az az ember volt, aki csak azért cselekszik, mert néhány írígye, rosszakarója előtt bizonyítani akar. Ismeretes, hogy milyen keményen visszavágott azoknak az alkalmi kritikusoknak, akik tehetségtelen népfinek, szalmalángésznek titulálták: „Mit ugattok, mit haraptok engem hitvány ebek? Nyakatokba, hogy megfúltok, oly kemény koncot vetek...” Nem olyan fából faragták a költőt, aki már egyetlen igaztalan szót, félreérthető mondatot, nyílt, őszinte és következetes egyéniségét sértő bármilyen megnyilatkozást is elhallgatott volna. Mondjunk példát erre? A húszéves fiatalember 1843. június 3-án levelet írt BajzaJózséfnek: „Tekintetes Szerkesztő Úr! Pesten létemkor Garayhoz vittem négy verset, hogy azokat Andor diák név alatt közölje a Regélőben... És íme, Garay mindjárt az első vers alá, szilárd akaratom ellenére kiteszi a nevemet. Ez gyalázatos kijátszás!” Az ügy azonban ezzel még nem fejeződik be. Az Athenaeum 1843. június 15-i számában a fiatal Petőfi cikket tesz közzé „írói jogtapodás a Regélőben” címmel... Ilyen ember volt. Visszatérve a becsmérlésekre: Az 1847. január 1-én írott „Előszó az Összes költeményekhez” soraiban erről a következőként vélekedik a költő: „Ezelőtt csak egy évvel is, megvallom, nagyon nehezen estek az (önmagok által úgynevezett) kritikusokanathémái. Sok keserű órát szereztek nekem. De most már, hála Istennek, ki vagyok e gyöngeségből gyógyulva, s jó ízűn tudok mosolyogni, ha látom, hogy ezen új Titánok mint erőlködnek rám Ossát és Peliont hajigálni... És miért ezen élet-halál háború ellenem? mert hidd el tisztelt olvasó, szándékok nem csekélyebb, mint engemet megsemmisíteni...” Hát ezeknek akart volna örömet szerezni azáltal, hogy elmegy az „igazi halálig”? * Szívével, eszével, csontjával és vérével szeretett élni. Mivel bizonyítsuk ezt, illetve kell-e bizonyítani? Kiapadhatatlan humora, örömének fel-felcsendülő kacagásai, tréfáinak sora szól mellettünk. íme humorának néhány szikrája: Orlay Petrich Somát így szólítja egy levelében: „Barátom Rafael en miniature!” Gróf Telekyhez: .......amilyen elkerülhetetlen a halál, oly elkerülhetetlen, hogy te nekem hatszáz pengő forintokat adj, vagy adjál, ahogyan neked tetszik...” Közismertek azok a megszólítások, amelyekkel barátjához, pályatársához, Arany Jánoshoz fordult: Lelkem Aranyom! Te aranyok Aranya! Imádott Jankóm! Szerelmetes fa-Jankóm! Koszorús Jankó (sic!) stb. Várady Antalhoz írt levelét így kezdi: „Bájdús Tónelém”! De végig ideírhatnánk. A helység kalapácsát, strófákat idézhetnénk a János vitézből, s citálhatnánk kisebb verseinek egész sorát. * Élete nyitott könyv, olvasható folyamat. De ebből a könyvből mégsem tudunk meg annyit, amennyit róla tudni szeretnénk — vagyis mindent. Olvasni kell a sorok között, látni a versek mögé, azokon túl, felidézni a lehetséges körülményeket, hogy megidézhessük néhány pillanatra Petőfit, az embert, a hétköznapok emberét: amikor este lehúzta a csizmáit s nézegette, meddig bírja még, s miből vesz majd másikat; amikor fölébredt reggel, és azon töprengett a hideg szobában, 40
