Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / Petőfi-különszám - Gál Farkas: Megidézés
GÁL FARKAS Megidézés „Úgy kell őt szeretni, hogy föllángoljon tőle ismeretlen pora.. (Ady) Meg lehet-e őt idézni, betűkkel, szavakkal testi valóságban már-már jelenvalóvá tenni; ki lehet-e emelni őt a gondolatok, érzelmek pókhálófinom merítőjével a húst, csontot őrlő enyészet vasmarkából; lehet-e úgy láttatni, mintha éppen belépne a szobánkba, sarokba dobva naptól, utak porától fakult köpenyét, s hanyatt vágódva a ládán, karját hátra vetve, összekulcsolt tenyerébe téve bozontos fejét? Meg lehet-e idézni őt, a százhuszonhárom éve testileg elveszett embert, akit egy dzsida döfése lökött át a szerelemszagú, szabadsággal kecsegtető életből a halhatatlanságba? Nem, nem a dzsida lökte őt át, az csupán testi valóságtól fosztotta meg, áttörve gyermeki mellkasát, amelyben mégis egy óriás szíve dobogott, amelyben mégis olyan tűz égett, hogy lángcsóváitól rettegtek, s amely tíz és tízezreket gyújtott fel, melegített. Hiszen ő örökletre született. A halál egy keserű epizód, egy máig meg nem magyarázott, el alig hihető valami, egy általa sem áhított véletlen ... * Hányszor elmondtuk, leírtuk, érvként odavágtuk: Lobogónk Petőfi! Akkor miért nem igyekszünk hozzá hasonlatosak lenni? Miért, hogy gerincet hajtunk olyan szóra is, amelytől öklünknek kellene elfehéredni? Miért, hogy amikor korbácsot kellene ragadnunk, mi virágcsokorral kezünkben toporgunk? Miért, hogy őszinte, tehát kérlelhetetlen szavaink csak önmagunk ellen fordított pengék? Lobogónk Petőfi! Miért nem emeljük tehát illő magasságba, s miért tesszük időnként pókhálós padlásra ezt a lobogót? Erezzük-e eszméi tüzét, tüzének hőfokát, csontot-velőt perzselő vulkánkitöréseit? Ne lobogónk: kardunk legyen Petőfi! A lobogó ünnepi alkalmak dísze,csupán jelkép. A kard harcaink mindennapi kezebelije: éle, ereje, suhogása,, ragyogása van ... * Meg lehet-e idézni úgy, mintha testi valóságában toppanna közénk, néhány percet pihenni a kanapén ? Föl lehet-e ásni a fehéregyházi csatamezőt az akarat ekevasával, kiszedve sárga csontjait, fölépítve rá a szikár testet, belelehelve tüzet, akaratot, szellemi és lelki erőt? Nem lehet föltámasztani, nem lehet újra élővé tenni, mert meghalt, elvegyült a földdel, csontjai kivirágoztak a gólyahírben, kikericsekben, a repcékben. Vére ott lobog a pipacsok lángjában... Mert meghalt, még akkor is, ha tíz és tízezrek évtizedekig nem hitték el. Talán csak Júlia és „lelkem Aranyom” érezte-tudta biztos halálát. De még ma, százhuszonhárom esztendővel a dzsida döfése után is száz és száz olyan kételkedő van, minden bizonyosság ellenére vallja: akkor és ott nem halt meg Petőfi, hanem el bujdosott, mert itthon felakasztották volna. Elbújdosott Bem apóval vagy egymagában. Mások akár vérpadig esküdnének rá, hogy a cári seregek fogságába esett, és valahol egy szibériai ólombányában halt meg hatvan egynéhány éves korában. 38
