Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / Petőfi-különszám - Ruffy Péter: Két nap a végtelenben (Forgatókönyv)
hogy el palástolni nem bírja, nem akarja, de sőt többször egyenesen verse homlokára tűzi, mi módjával, kedélyes modorban megbocsátható ugyan s verselésnek megjárja, de a költészet magasabb mérelveit rájuk illeszteni aligha lehet”. (Petőfi áll, mozdulatlanul. Emich int.) EMICH: Folytassa KÖYVELŐ: Életképek, Irodalmi Ör rovat, a szerző föltehetően Hazucha úr: Petőfi prózája pongyola és vizenyős, legjobb volna, ha... „öt évig semmi prózát sem Írna, s egyszersmind verseit megtizedelné, tiz év múlva nagy köszönetét mondana a tanácsokért”. Császár Ferenc, költő, író, kritikus, a hétszemélyes tábla bírája: A „csak félig művelt olvasó bosszankodással fogja a könyvet magától eldobni... kár volna több időt vesztegetni ily csizióféle sületlenségekre." A helység kalapácsáról van szó. (A könyvelő fakó hangján egyre inkább átsüt a személyes elmarasztalás is. Mintha boldogan olvasna.) KÖNYVELŐ: Ugyanő, Császár Ferenc a hétszemélyes tábla bírája: A János vitéz „csinos, de untató népmese.” (Petőfi változatlanul mozdulatlan.) PETŐFI: A dögök. EMICH: Folytassa, kérem. KÖNYVELŐ: Petrichevich Horváth Lázár úr, a Honderű tiszteletreméltó alapítója: „Egy Petőfi nevű borzas kis legényke, kire jó barátai erőnek erejével ráfogják, hogy ő nagy ember..." Zerffy Gusztáv, a Honderű munkatársa: Petőfi „lírai ömlengésekkel kereskedik s ha megharagszik »hóhérkötele«-t fon olvasói számára". Verseit „elfajult erkölcstelenség" jellemzi, írásaitól a „költői lélek undorral fordul el". (Emich zár, a könyvelő öltözik, az inasgyerek az iroda ajtaját kinyitva, utat enged főnökének. Petőfi velük együtt távozik. Emich előre siet, Petőfi a nyomában.) PETŐFI: Az új vaspályán két napon át minden pénzemet elutaztam. Jól megnéztem ám a mozdonykerekeket. EMICH: Sietek, Petrovics úr. Karácsony van. PETŐFI: Azok a mozdonykerekek, bármennyire lassan haladjanak is, azért képesek fejét venni egy embernek. EMICH: A jótevőjét fenyegeti? PETŐFI: Csak önmagamat vigasztalom. Hogy van megoldás, ha mégoly fájdalmas is. (Emich már a kapuban áll, csomagjaiból kiejt néhány karácsonyfadíszt. A kisinas ugrik.) A KISINAS: A Kisjézus, nagyságos uram. 39. kép Korabeli (1846) pesti utcák A költő észre sem veszi, hogy az Emich-féle ház kapujában, egyik kezében a könyveivel, a másikban változatlanul az ostornyelet tartva, a kapatos kocsis várja. Dúltan megy el mellette. A részeg kocsis követi. Az idézett kritikáktól ledöfve, hideg szobájából kiverve, az utcára kicsapatva, szobatársától elhagyatva, Emichtől visszautasíttatva, Júliával való találkozás reményétől megfosztva, senkinek sem kellve, csak e részeg kocsistól zavartatva és követtetve, magánosán bolyong az utcákon, a havas, szinte sejtelmes fehér égi fényben — e majdani forradalmi utcák eljövendő hőse. Tökmag. Behavazva. Már az indóház felé jár. A vaspályán, vissza Vác felé, indulásra készen áll az ősvonat, vaskalapáccsal a csöppnyi mozdony vaskerekeit kocogtatják, kivallatva az öntvényt, nem repedt-e meg. (A részeg követi változatlanul. Motyog.) A vaskerék, mintha hívogatná, szólítaná a költőt, a lassan kigördülő ősvonat mintha esdeklően kérné, mintha valami mély áramlás-örvény vonzaná, de Petőfi a vonzásnak nem engedve áll. Utasok arca tűnik fel a kisablakban, s az összeboruló idő jelképeként, a jövőbelátás játékaként, egy huszadik században élő ember képzeletének a visszavetítéseként vagy a mozinéző tévedéses látásaként?, föltűnik az ősvonat egyik ablakában, árnyként, látomásként, csak a lehetetlenség véletleneként, az öreg fotós. 23
