Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám - HORIZONT - Hatvani Dániel: Utazás Romániában

A barna, csillogó szemű asszonyka, Mutiu Zoe — nevét ő maga „vési be” jegyzet- füzetembe — 1950 óta tanítónő Resinárban, s napi munkája mellett, időt és fáradságot nem kímélve, összehordott egy csodálatos gazdag néprajzi gyűjteményt. A gyűjtés nehézségeit áradó latin derűvel magyarázza, mégis minden szaván átsüt a meggyőződés, hogy életét értelmes célra tette fel, s nem is tudná máshol leélni, csak itt, a faragásos, pazar népviseletes, minden bútorra, edényre virágmotívumokat álmodó skanzenfaluban, de amely ma is éppúgy a megújuló élet bölcsője, mint századokkal ezelőtt.

A házat, ahol a múzeum berendezkedett, egy innen elszármazott, évtizedekig Hollandiában élő orvos-tudós családja hagyta a falura, miután — külföldről hazatérve — az ország fővárosát, Bukarestet is különleges etnográfiai gyűjteménnyel ajándékozta meg.

íme a román értelmiség legjobbjaira oly jellemző magatartás: a falu, a vidék, s benne leginkább a szülőföld, nem az életlehetőségek legalja, nem a száműzetés sivataga, hanem a közösség testmeleg közelsége, amely nem sorvasztja, de folytonos leheletével táplálja az alkotást, a szellemi kiteljesedést. Nyugatot, Párizst megjárt művészek, írók tértek vissza szülőfalujukba, már a múlt században is — nemcsak látogatás, hanem letelepedés céljából.

Miután magunk mögött hagyjuk Resinárt, ilyesmiről tűnődünk azautóban, erdélyi — román és magyar — barátainkkal, s az út fölötti meredek hegyoldal vad, bozontos erdeje harmonikusan simul egybe a lankákra felkapaszkodó gyümölcsösökkel. Nehezen tudnánk eldönteni, hogy az együttélés példájában a természet előttünk jár-e, vagy inkább követ bennünket.

*

Olt völgye, Vöröstoronyi szoros.

Délszaki jelleg nélküli eleven és buja a növényzet, az egynemű zöldet az ősz súlyosabb színei készülnek felváltani, ökörnyállal elkevert mézillat szálldos a hegyek felől, s minden kilométer után érezni, hogy egy más dimenziójú, az oltyán népi világ váltja fel az erdélyit. Mint az ikonok díszítőelemei, úgy villannak elénk a faragott oszloptornácos, az asszimetrikusan elhelyezkedő, a tornác díszes falának mellmagasságából kiálló timpanonos házak falvai. A Constantin Bráncoveanu fejedelem nevével fémjelzett havasalföldi tizenhetedik században épült kolostorok, templomok népivé egyszerűsödött, de arányérzékét, kecsességét megőrző stílus ez, s bár a rogyadozó, zsindelytetős házakat mind gyakrabban váltják fel a kőből, betonból épültek, a faragott oszlopok azért így is a helyükre kerülnek, a komfort nem óhajtja megtagadni a hagyományokat.

A múlt értékei természetes könnyedséggel épülnek át a jelenbe; ilyen mozdulatra csak a sokat próbált, megedzett népek képesek.

Ember és természet itt együtt formálja a jobbára csak legeltetésre alkalmas tájat. A Déli Kárpátokból lezúduló szelek fantasztikus formákat faragnak a kövekből, s ez eróziós erők szobrászkodása tart már évmilliók óta. Az itteni hegyoldalakból absztrakt szobrászati tárlatok anyaga kerülhetne ki — nem nyersanyagként, hanem „végtermékként”. Egyébként díszítő célokra valóban felhasználják a szélsíkálta köveket; autóbuszvárakozók, falusi kútfők válnak általuk tájjelegűvé.

*

E vidéknek a szülötte Brancusi, a modern szobrászat atyja — bármennyire is elcsépelt a kifejezés, ez itt igazán helytálló. A magas kort megért világhírű művész — 1957-ben hunyt el, 89 éves korában — osztozott népe legkiválóbb értelmiségiéinek sorsában: bár Párizsban telepedett le, nyaranta rendre hazaláto67