Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - HORIZONT - Hatvani Dániel: Utazás Romániában
gatott, sátorral bolyongott ide-oda az oltyán folyóvölgyben, de „kint”, a francia fővárosban is, alagsori műtermében egy hazulról vitt üstben maga főzte a puliszkát. Már csak azért is maga, mert soha nem nősült meg... Élete legnagyobb szerelme egy magyar származású leányhoz fűződik, akit Pogány kisasszony címmel mintázott meg, s amely legnevezetesebb alkotása. Brancusi művészetének közvetlen ihletője a bizánci eredetű népi építészet, ritmikusan faragott oszlopaival, de a végletekig leegyszerűsített formák ugyanakkor visszautalnak az erózió munkálta kövekre is. Ritka művészet az olyan, ahol ennyire kitapintható a néphez és a tájhoz való kötődés. Tirgu Jiuban, szülővárosában három nevezetes alkotása kapott helyt. A város keleti részének nagy füves térségén áll a majd 32 méter magas Végtelen oszlop, az egymásra helyezett romboid idomok ismétlődése, amely azonban váratlan megszakadásával is a végtelenség igézetét kelti fel, a csillagokon túlérő emberi vágyakozás emlékműveként. A Zsil partján elterülő városi park bejáratánál látható a Csók kapuja, két oszlopán az ég négy tája felé kitárulkozó termékenység motívuma, a csírázó mag, az osztódásnak induló petesejt képzetével, de a két oszlopon átívelő súlyos kőtömb a koporsó nyomasztó tudatával terhes. Közvetlen a folyó partján a Hallgatás asztalának kőtömbje — körötte a 12, egyenként két, pólussal egymásnak fordított félgömbből szerkesztett kőülőkével — emeli ki méginkább a köveken rohanó víz zúgását. Az alkotáshoz fűződő legenda világirodalmi jelentőségű : Brancusi tagja volt annak az avantgarde-művészkörnek, amelyhez Apollinaire is tartozott, sőt annak egyik vezéregyénisége is volt, s az estéket, ott Párizsban, egy köralakú asztal mellett vitázták végig. Aztán jött az első világháború, a költő Apollinaire bevonult, megsebesült a fején, nemsokára meg is halt, s a kor tagjai bár találkoztak azután is, a vita már nem tudott kiújulni akkora lendülettel, mint azelőtt. A művészeken egyre inkább a hallgatás lett úrrá. S itt csak a Zsil vize zúg, fáradhatatlanul. * A horezui kolostor a Bráncoveanu-korszak legremekebb alkotása. Emelkedőn baktatunk fel, az utat épp fakockákkal rakják ki a munkások. A tizenhetedik századi korhangulatot idézi ez is, az ember máris ideképzeli a lópatkók zengését, mintha xilofonon járnának... Freskók a kolostor oszlopos bejáratánál: a népi hitvilág bizánci stílusú ábrázolásai, összhatásában misztikus, ám részleteiben realista; itt vonulnak például meztelenül a könnyű erkölcsű nők — a felirat nevén is nevezi őket — a tisztítótűz felé... Hiába az elrettentés, a pokolbeli büntetés ígérete, volt belőlük jócskán minden korban. Ám, kolostorról lévén szó, itt az „ellenpólussal” találkozni ma is: az apácákkal. Az épületkolosszus különböző részein a főnővér, a „maika” kalauzol bennünket, szép ikonarcán a rezignáció lenyomata, de mindezt jól ellensúlyozzák az intellektuális vonások, miután nyomban azt kérdezi, van-e közöttünk művészettörténész, mert szívesen belebonyolódna egy kis „szakmai” vitába. Mert életének tartalma nem csupán az ájtatosság, mint megtudjuk később, művészettörténeti könyvek szerzője. A neve: Eftimia Ciungara. * A Zsil völgyében kanyargó betonutat, amely ugyancsak Olténiát köti össze Erdéllyel, 1948-ban építette a román fiatalság, „hazafias munkával”. Az útépítésről akkoriban film is készült Zeng a völgy címmel. 68
