Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - HORIZONT - Hatvani Dániel: Utazás Romániában
Annyiban teljesek, amennyiben élőek. Különben csak rekvizítumok. Tudjuk, csak ritkán merjük kimondani: a lélekre sugárzó, páratlan intenzitású művészetet produkáló nép, amikor már művészetfogyasztásra is kedve támadt, jócskán leszerepelt. E minőségben messze nem érte el előbbi szerepének szintjét. Körülvette magát a legócskább vásári csinálmányokkal, a világtól teljesen idegen bóvlit kezdte illetni a „szép” és a „művészi” jelzőkkel. Vagy éppen arról van itt szó, hogy alkotóként a nép sokkal inkább megállja a helyét, mint fogyasztóként? Vagy népről is addig beszélhetünk, amíg az előbbit többre becsüli az utóbbinál? Érzem, a dolog lényegét súroló kérdések ezek, s próbálom a választ a látványból kicsikarni, de sem a szőttesek, sem az edények, sem a többi használati tárgyak nem óhajtanak életre kelni. Mintha éreznék, hogy milyen tökéletlennek hatnának a nagyszériás termelésre beprogramozott világukban. Mert, a műalkotáshoz hasonlóan, nem vették körül magukat esztétikai lőrésekkel. Az esztétikum egyetlen kategóriája, a célszerűség, amelynek jegyében fogantak, immár érvényét veszítette. A modern művészetek asszociációs rendszerének motívumaivá degradálódtak. S a folyamatban némiképp is járatos elme már csak erre a lehetőségre összpontosít. Keresi a téren és az időn, a kultúrákon, a szokásokon, a beidegződéseken átívelő humánumot. S olyan tárgyakban véli megtalálni, mint a szemestermény tárolására szolgáló, marhatrágyával kívül-belül betapasztott vesszőkosár, mert az emberi kéz által formált anyag még alantas minőségben is megnemesedik. Vagy pedig a fából durván, elnaggyázva kifaragott, s szeretkező emberpárra emlékeztető olajütőben. A megbámult fa egyszerre élni, lüktetni kezd, mintha teste kiverejtékezne az öntudatlan kéjben, a termékenység olajillatával töltve meg a levegőt. * A Nagyszeben melletti Resinár arról győz illeg, hogy szerencsés körülmények között eleven népművészet és a haladás nem válnak egymás ellenségeivé. A helységet, amely folyamatos múltját a tizenharmadik század elejétől ismeri, amely évszázadokon át központja a népi bútorfestésnek, s amely szülőfaluja Octavian Gogának, legendás juhászdinasztiák tették gazdaggá. Ha hinni lehet a szóbeszédnek, olyan juhosgazdák éltek itt, akik nyájaikat legeltetni a Kaspi-tengerig, sőt jóval azon túl, a Bajkál-tóig is elhajtották. De ha csak néhány száz kilométeres körre terjed is ki a pásztor-Odüsszeia, az itt élők az önmagukba zárt helységek lakóihoz képest más kultúrák, szokásnormák, életmódok megismerése terén felbecsülhetetlen előnyre tettek szert. Ezzel magyarázható az is, hogy már a század tízes éveiben a saját költségükön építették meg a több mint tíz kilométer hosszú villamosvasútat, amely falujukat köti össze Nagyszebennel, s ezzel lehetővé vált a város és a piac gyors és olcsó megközelítése, amely a civilizálódásnak újabb lökést adott. Ám ez a polgárosodás nem került szembe a sok évszázados értékekkel, mivel nem „kívülről” özönlött rá a falura, szelekció nélkül ömlesztve, hanem lakói nyúltak érte, megválogatva, hogy mire van szükségük és mire nincs, s amit hasznosnak találtak, skrupulusok nélkül tették magukévá, nem szűkítve, hanem éppenséggel kitágítva ezáltal életkeretüket. Már régesrég megszokottá vált a resinári villamos, amelynek férfi utasai juhtejjel impregnált kalapot hordtak a fejükön, a nők pedig oly módon kötötték fel a kendőt, mielőtt a végállomáshoz indultak volna, hogy az kifejezze korukat és lelkiállapotukat. * * 66
