Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - HORIZONT - Ablonczy László: Emlékmű Farkaslakán
Én befejezésként azt szeretném még mondani, hogy, akik az időnek azzal az érzésével jöttünk el, hogy valóban, mi tagadás, mégiscsak a vén diákok közé tartozunk, és akik elnézzük ezt a fügevirág ifjúságot, aki itt áll előttünk, valamiféle vigaszt mégiscsak éppen a füge természetében találunk. Ha nem tévedek, és azt hiszem a szakemberek sem tévedtek, a füge éppen az a gyümölcs, amely soha nem hullatja el a virágát, hanem körülnövi azt a gyümölcsével. Mi vén diákok nem vagyunk már fügevirágok, mint ez a gyönyörű ifjúság, de olyan gyümölcsök, amelyek az ifjúságukat körülnőtték, és itt nőtték körül, és innen elviszik, és ez valamiképpen egységet alkot az ő eszményeikkel, az ő céljaikkal, amelyek egységesek nemzedéktől függetlenül ebben az országban. Jóleső érzéssel hallgattam, hogy ugyanezeket a gondolatokat pengették meg az előttem szólók is, ebben a bizakodásban és egységben, jóleső érzéssel hallottam a párt főtitkárának szép szavait a kollégium jelenéről és jövőjéről, amelyre én most azt mondom, hogy három százötven esztendő után ezer diákhoz még ezer esztendőt. Nagyenyed, 1972. október 15. ABLONCZY LÁSZLÓ Emlékmű Farkaslakán — Tán Áron tréfálkozik velünk! Még haragszik a régi dolgokért! — Lehet — mondja nevetve és sokat tudóan Gáspár bácsi, amidőn az égi jeleket figyeljük. Kicsi Ábel fenyvesei felől a Hargita bércei komor sötét felhőket küldenek üzenetként, s mintha megállnának a Farkaslaki völgy felett: szakadatlan zuhog és ömlik az eső. A templom mögött a temető oldalában a magános sír körül ezrek és ezrek állnak. Mit se törődve az idővel tisztelegni, avatni és emlékezni jöttek. A két Szer- vátiusz — Jenő és Tibor — kőbe faragott emlékművét érkeztek megnézni szeptember 24-én, ezen a komor vasárnapon. Itt vannak a bajlátott szülőföld székely magyarjai; férfiak és asszonyok külön-külön csoportban szigorú és kíváncsi szemmel figyelik nemcsak az ünnepséget, hanem a messziről jött sok száz és ezer ismeretlen vendéget is. Itt vannak a fiatal legények és lánykák is, akik talán csak egy- szer-kétszer a hatvanas évek első harmadában láthatták Áron bácsit, amint Gáspárral a mezőn tett sétájáról hazafelé tartván titkos dolgokat jegyez noteszába, vagy netán elleshették, amikor utolsó otthonlétekor, a kaszát utoljára kézbe véve Ágnes lucernását akarván kaszálni, a szomszédét borította halmokba. Mindannyian, egy emlékálló gyülekezet áhítattal hallgatta Sütő András szavát: — Tamási Áron rendes feltámadása tulajdonképpen halálával kezdődött, amikor is visszatért arra a szülőföldre, amely minden művének forrása volt, minden emberi szenvedésének, forrása is egyben minden aggodalmának és ugyanakkor minden bizakodásának — mondotta. — Mert Tamási az a székely magyar író, aki minden 63
