Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám - HORIZONT - Sütő András: Emlékbeszéd Nagyenyeden

Egyik gyönyörű példája ez a kollégium annak, hogy nemcsak az anyag megmaradásának elve érvényes, hanem a szellemé is. A szellem megmaradásának az elve, gondolom, ugyanolyan abszolút törvény, mint az anyag megmaradásának elve. (Hosszú taps.) Mert hiába kellett eklézsiát követnie Misztótfalusi Kis Miklósnak, mert hiába tűnt el a keleti homályban Körösi Csorna Sándor fizikai alakja, mert hiába próbálták megsemmisíteni a szellem oly sok harcosának tanításait ezen a földön. Hiába égették meg a könyveiket különböző városok piacain. Nem tudván, hogy a könyvégetés nem válasz, soha semmilyen érv nem lehet. Mindezek ellenére a szellem épp az anyag megmaradásának az elve szerint élt, és maradt meg, és marad meg azután is, a mi képviseletünkben. Ez a szellem volt az, amely ezt a kollégiumot valóban mindenkor a haladásba forradalmi gondolkodás, a népek, nemzetek, népcsoportok testvériségének fellegvárává tette. Ez a mindig megmaradó szellem volt az, amely ebből a kollégiumból az ifjúság csapatait indította harcba a történelem minden szükséges szakaszában. Ez a szellem volt az, amely ebből a kollégiumból nemzet és népfenntartó bástyát alakított akármilyen ellenséggel szemben. És különösen és hosszú időn át, azzal az elnémetesítő szándékkal szemben, amely Erdély táján a magyar kultúrát ugyanúgy, akár a románt, meg akarta és meg próbálta semmisíteni.

Ez a szellem nevelte azt a konok gyermeket, akit egy kis költői elgondolással magunk elé képzelhetünk, és talán még a magunk gyermekkorából is emléket találunk hozzá. Amikor is a büntető kéz az első nem tetsző szóra, amelyet kimondtunk, először csak arcul üt, arra a kérdésre, hogy mondod-e még, majd azután szájon ver a másik kérdésre, hogy mondod-e még, majd azután a fogak lazulnak az ütéstől, hogy mondod-e még, majd azután a vér csordul ki a szájunk szélén a porba, hogy mondod-e még, és ha a konokság él bennünk, akkor igenis azt mondjuk, ahogyan a kollégium mondotta a magyar színjátszó csoportot és anyanyelvi kultúrát fenntartva, hogy igenis mondom még, és mondom és mondom, mindenkor mondani fogom. Ez az a példa, amelyet a kollégium (nagy taps) a maga fiaival, a maga hagyományaival a maga szabadcsapataival, a maga furkósbottal vagy karddal fölszerelt szabadságharcosaival mindenkor mondott, és amellyel valóban nem költői, hanem valóságos példát teremtett századok számára. Továbbra is úgy látom, ezt teszik.

Amikor mi, mezőségi szegény gyermekek a kollégium jóvoltából, meghosszabbított karjainknak a jóvoltából, akik tanítók, papok, értelmiségi munkások voltak, amikor ide kerültünk, a mi zötyögő szekereinken és természetesen a mindenkori induló gyermek álmaival, hogy most már fölkerülünk a társadalom legmagasabb régióiba, akkor ez a kollégium és tanárai, e kollégium tanárai voltak azok, akik azzal kezdték ezt a mi nagy fölfelé való repülésünket, hogy egy öl fát a két karunkra raktak. Egy öl szálfát, amivel a hálószobák melegét kellett tartanunk. És rögvest kineveztek sorra valamennyiünket tűzfelelősöknek. Tűzfelelősök lettünk a szónak a képletes értelmében is. A Kollégium ugyanis akkortájt kopaszra nyírt fejünket gyöngéden megfordítva a tekintetünket oda fordította vissza, ahonnan elindultunk, mondván, hogy ott lesz ezután is a helyünk. Ezt a röppályát megjárva, eltávolodva és visszakerülve oda, azokhoz, akik közül kiemelkedtünk, teljesítettük és teljesíthetjük ezután is azt a feladatot, amelyet az Alma Mater reánk bízott. És aki valójában soha nem volt más, mint visszhangja annak a népnek, amely létrehozta, és amely fenntartja. Ilyen tűzfelelősöknek gondolom én, még akkor is ha központi fűtés lesz ezután, azokat a diákokat, a tanuló ifjúságot, amely itt tanul ebben a kollégiumban.

62