Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 6. szám - HAZAI TÜKÖR - Bíró János: Égő hegy hamvadóban…

még nem hozták Sopronból. A gyerekek az iskolában, férjem alszik, mert délután szolgálatba megy, én is délutáni műszakra készülök, ebéd még nincs, s lassan dél lesz.

— Amíg a kenyeret hozzák, talán lehetne főzni — vetem közbe. Nevetés, majd rövid magyarázat adja tudtul, hogy bizony tájékozatlan vagyok a brennbergi kenyérellátás dolgában,

— így van ez mindennap, s a kenyér érkezését itt kell megvárni, mert különben előfordulhat, hogy a család kenyér nélkül marad. Először is bizonytalan, hogy délelőtt mikor érkezik a kenyér, s ha már itt van, meg kell venni, mert elviszi más. Jó a kenyér a sertésnek is, a baromfinak is. A legolcsóbb „takarmány”.

Hinnem kell, mert többen helyeslőleg bólogatnak. Közben — észre sem vettük — megérkezett a szép csukott szállítókocsi, hordják a kenyeret az üzletbe. Felbomlanak a csoportok, mindenki elsőnek szeretne kenyeret kapni. Az egyik eladó két 12 év körüli kisleányt szolgál ki. Kosarukba zsemlyét és kiflit számol, csak az utolsó tételt mondja hangosan.

— Százhúsz darab sütemény — kiáltja az üzletvezetőnek.

— Az iskolába viszik, ilyenkor van a nagyszünet — világosítanak fel. Órámra pillantok. Háromnegyed tizenegyet mutat. Keresem tekintetemmel a ruhagyári munkásnőt — akinek négy gyeremke az iskolában, férje délután vasúti szolgálatba megy, s ő maga is —, de a nagy tömegben nem sikerült meglátni. Friss levegőre vágyom, kifelé indulok. Az üzlet ajtajában a két iskolás kislánnyal találkozom, akik már üres kosárral sietnek vissza. Nevetve mondják az eladónak: Még ötvenet kérünk, éhesek a gyerekek!

Lassan délfelé jár az idő, nehéz ködök ülnek a fák felett. A domboldalon kanyargó ösvényen baktat egy öreg bányász, hóna alatt két kenyérrel, holnapig elég lesz, s kezdődik ismét a várakozás, mert ki tudja, hogy mikor érkezik a kenyeresautó . . .? Igaz, nem mindenkinek okoz gondot a napi beszerzés, még itt, a rosszul ellátott üzletben sem. Valami megfoghatatlan módon mindenhol kitermelődik a kivételezettek szűk csoportja, akik számára az üzletben gondosan mindent félretesznek. így jelenik meg a zsúfoltság megszűnése után G. Jánosné is inkább feltűnő, mint választékos divat szerint öltözve. Minden ruhadarabja nyugati áru, nyomában parfümfelhő és bámészkodó szemek.

— Teheti, elvált asszony és büszke, mert külföldi barátja van — mondja halkan egy munkában elfá" radt idős asszony.

Tizenkettő előtt megérkezik a város felől a déli autóbusz. Az érkező utasok gondosan kikerülik a megálló körül terjengő sok négyzetméteres tócsát.

— Amióta a szennyvíz feltört, legalább tucat levél, bejelentés ment minden olyan szerv és hatóság felé, amelyiknek illetékességét csak sejtettük is csatornaügyben. Toldozták-foldozták, s az eredmény semmi. Szinte érthetetlen a közömbösség a telep és az itt lakók iránt — mondja fásultan az Ingatlan- kezelő Vállalat helyi telepének brennbergi dolgozója.

— Úgy érezzük magunkat, mint a lusta háziasszony lakásának szemete, amit az ágy alá sepernek. Vagyunk, de nem látnak — kapcsolódik beszélgetésünkbe Kocsis László, a vállalat egyik szakmunkása, s eszembe jut Nagy János mindent sejtető véleménye: „Messze vagyunk mi a várostól, még tíz kilométernél is messzebbre . ..”

Közelben van a Bányászvendéglő. Nem is olyan régen még konyhája is volt. Sokan látogatták a városból érkező kirándulók. Ma csak a cégtáblája a régi, mert az épületet, amely az emeleti részen három családnak adott otthont, a földszinten a vendéglőnek, lebontották. A brennbergiek nagyon sajnálják az 1890-ben emelt épületet. Ez volt a mindenkori bányaigazgatóság épülete. A masszív időtálló épületet furcsa módon a városi tanács egyik dolgozója — tanácstag js — kapta meg 10 000 forintért. A bontási anyag felét eladta, amiért közel 120 000 forintot kapott. Azért is sajnálják, mert a bontási engedélyt nem helybeli kapta meg, így az anyag bekerült a városba.

— Az első bontás miatt érzett felháborodásunkból még magunkhoz sem tértünk, lebontották a kultúrházat. Igaz, hogy rossz állapotban volt, de a tatarozást feltétlenül megérte volna, mert itt minden épületre nagy szükség lenne. Ezt is „fényes” személy kapta meg, olyan, aki a múlt évben adta el a második családi házát. Naponta járt ki a bontást ellenőrizni. Fehér színű Opel Rekordja ott szemtelen ke- dett az óbrennbergi úton. Az anyagot már a helyszínen eladta a városban építkezőknek. Most nekünk se kultúrházunk, se könyvtárunk, de még egy tisztességes szórakozóhelyünk sincs. Tőlünk csak visznek. így került a vendéglő a templom alá — hallom a panaszokat vég nélkül, s azon gondolkodom közben: a templom felül, alul a kocsma, hogy e szokatlan „társbérlet’ vajon kinek a számára káros vagy hasznos,

120