Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - Szekér Endre: A 60 éves Weöres Sándor köszöntése
kövér béka tavon hintáz árnyék moccan akác ágán habos virág szirom ezer csillag mellett felhő fátyol Vagy: Dob és tánc című versében a szavak és a ritmus olyan páratlan játékával lep meg, mely szinte Arany és Babits óta egyedülálló költészetünkben. Sokszor él egyszerűbb vagy összetettebb zenei jellegű versépítkezési megoldásokkal. „Üres parton/ üres csónak,/ Nefelejcsek locsolódnak,/ Tág a világ,/ mint az álom./ Mégis elfér/ egy virágon.” Kosztolányi megkérdezte olvasóitól, embertársaitól, hogy akarunk-e a játszótársai lenni, akarjuk-e az egész életet játékként élni végig ... Weöres Sándor is örökké hozzánk fordul, bohókás fintort vág, rongyszőnyeget terít elénk, bravúros formai játékkal lep meg, zenei futamokra épít: „Holdfényt vetettem,/ nincs aratásom,/ ködöt sütöttem,/ nincsen kalácsom,/ falnak beszéltem,/ nincsen barátom,/ felhőt szerettem,/ nincs hites-párom.” Tamás Attila is elemzi Weöres verseinek leheletnyi könnyedségét, játékosságukból adódó frisseségét: „Bóbita tündér is csak azt teszi, amit Az éjszaka csodáinak felszabadult örömmel rakoncátlankodó párja: játszik. Játékos könnyedséggel szemlélődik — könnyed szemlélődésben lel rá a játszás örömére.” S talán ezzel a játékossággal, költői ezerarcúsággal van összefüggésben az, hogy Weöres olykor a képzőművészet eszközeivel formálja verseinek egy részét: Csontváry-vásznakat fest, oltárt épít a béke szent nevére, „triptichont” készít szavakból, Gulácsy világát eleveníti meg, a Na Conxy Pant: „Ez a vers is valóság, akár az álmod./ Az élet: szív és kés egy szín alatt / Szemeddel az egész tengert halászod/ s horoggal mit fogsz?/ Egynéhány halat.” S most, amikor a hatvanéves költő, költő-nábob mindig új, változó, örökifjú emberi és költői arcát idézem, nem tudom elhallgatni a személyes találkozások pillanatait (a Weöressel és Illés Árpáddal való beszélgetést a bácskatopolyai művésztelep fái alatt vagy a kecskeméti református templom melletti fenyők szépségén való merengés perceit...) Örökifjú hatvanévesen. „A férfikor erdő-égése, magát-emésztő balgasága tovatűnt” — írja. — Öreg vagyok, mégis derűs, mint egy csapzott veréb.” Öreg? Nem. Örökifjú, ki mindig ifjú szívvel, ifjú szívekben él. SZEKÉR ENDRE
