Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 4-5. szám - NÉP - TÁJ - HAGYOMÁNY - Bánszky Pál: Zsákutca és útkeresés

Az ősi népművészetből arányt, szellemet, formakincset őrző és továbbfejlesztő hasznos és szép bútorokra, a lakás-, de akár a temetőkultúra (pl. sirjelek, fejfák) megújítását programjának tartó új törekvésekre hivatkozhatunk, melyek igazolni látszanak a század jelentős pedagógusának és építészének Gropiusnak mondását: „Elképzelhetetlennek tartom, hogy az emberi lélek később mégis ne lázadjon fel egy összeesküvés ellen, ami azt hiszi, hogy az élet fáját eladási spirállal pótolhatja."

A pásztorfaragástól a másik út a szobrászati igényű kisplasztika irányába vezetett el. Fából és újabban kőből is egyre többen készítenek szobrokat, melyre már abroncsként feszül a népi díszítőművészet fogalma, de többnyire a művészettörténet sem fogadja el ezeket önálló képzőművészeti alkotásoknak. A munkák szellemükben idézik a népművészeti bölcsőt. (Példa erre Gyovai Pál: Vöröskatonája, vagy a lajosmizsei Szőrös József mostani kecskeméti bemutatkozása.) Ezek a faragások már önmagukért valók, eleve szobrászati szándékkal készültek. Ugyanakkor nemcsak az idősebb nemzedék, hanem a fiatalok között is szép számmal akad szobrászkodó ember. Közülük — a huszonévesek sorából — külön is említhetjük a különleges forma és alakító készséggel megáldott matkópusztai Pólyák Ferencet, az arccal és kézzel klasszikusan és karakteresen jellemző Somogysárdon élő Csikós Nagy Mártont, valamint a modern használati tárgy és a korszerű szobrászat igényével egyaránt kísérletező etyeki Nagy Kristófot. Hosszú lenne még csak felemlegetni is a tehetséges faragó-szobrászok névsorát. Akarva-akaratlan állandóan beleütközünk a különböző szemléletű, a népi díszítőművészettel, az akadémikus naturalizmussal, illetve a naív művészettel rokon plasztikákba. Alkotóik egyik lényeges jellemzője, hogy iskolai értelemben nem tanultak. Az idősebb korosztály tagjainál már meg kell elégednünk az önműveléssel, de hogyan tanulhatnak tovább a fiatalok ismerve családi körülményeiket, illetve a főiskola szűkös kereteit? A közművelődés legalább azt a szerény lépést köteles megtenni, hogy időszakos megyei, városi alkotóstúdiók létesítésével feloldja elszigeteltségüket és szervezi szakmai művelődésüket. E forma életképességét éppen a Népművelési Intézet mellett a közelmúltban létesített Fiatalok Népművészeti Stúdiójának működése igazolja.