Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4-5. szám - NÉP - TÁJ - HAGYOMÁNY - László Gyula: Művészetünk - népünk művészete
de a muzulmán hagyomány — a hadith — megtiltotta a lelkes lények ábrázolását, ezért megteremtették világszép arabeszkjeiket, kúszó,- fonódó virágoskertjüknek tüzes színű csempéit, amelyek templomaikat a földi paradicsom szépségévé avatták; s megteremtették a keleti szőnyeget, amely még pénzértékben sem marad el az ünnepelt festők képei mögött, íme a példa, hogy a képesség nem vész el, hanem az adott lehetőségéken belül kivirágzik! Nos, éppenséggel így vagyunk népművészetünkkel is, népünkben is meg voltak a közte maradó páratlan tehetségek. Népünk azonban nem igényelte a lélektani forrpontok körül hevülő egyéni művészetet, azt szerette, hogy pitvara-konyhája virágos legyen, tele tányérokkal, korsója, szuszékja, ládája cifra legyen, leányainak, asszonyainak ünneplője pedig pompázatos; még a guzsalyszárat is lepjék el minták, éppenúgy, mint a borotvatartó tokot vagy a dohányos szelencét. Népünk jobban benne élt a kiviruló szépségben, mint mi, akik múzeumokba száműzött művek közt töltjük — ha töltjük — ünnepeinket. A népművészetet is egyes mesterek csinálják, s ezek képességei éppen úgy nem egyformák, akárcsak a város művészeié. Ha most ezen elgondolkozva nézzük egy-egy edény formáját, egy-egy szék arányrendjét, egy-egy varrottas csillagos mintabozótját, ha a képesség alakitó erejét keressük bennük, egyszerre éppen olyan szépségek közé jutunk, mintha a Nemzeti Galériában vagy a Szépművészeti Múzeumban járnánk. Az írókának, a bútorfestő ecsetjének, a faragó bicskának, a szövőszéknek vagy a himzőrámának éppen úgy megvannak a nagy mesterei, csak nem szoktuk meg, hogy felfigyeljünk reájuk! Egy-egy pendülő vonalú mázdíszítés vagy egy írásos párna ugyan mivel lenne kevésbé szép, mint egy emberábrázoló kép? Ez a felismerés lenne az a bizonyos fénypont, amiről Jászai Mari beszélt. Most pedig vegye át a szót a kétkedés. Hiszen tudjuk, sokan úgy vélekednek a népművészetről, hogy nem más az, mint az úri művészet ügyetlen utánzata. Rá is mutathatnak itt s amott, hogy ime ez a reneszánsz emléke, ez a barokk vagy a klasszicizmus öröksége, így van valóban? így, de más is van itt, nemcsak az ellesés gyakorlata. Hogy ezt érzékeltessük, hosszadalmas elemzés helyett átutalunk a magyar nép másik nagy alkotására: a parasztdalra. Ezen is nyomot hagyott mindenféle .stílus, de ennek ellenére — vagy éppen ezért? — olyan sajátosan egyéni s népünkre jellegzetes hangulatot teremt, ami utánozhatatlan, és szépségét feledhetetlenné teszi. Nos, ugyanaz játszódik le a népművészetben is: első pillanatra meg lehet különböztetni például a magyar és a román népművészetet, de tegyen valaki ellenpróbát és keverje össze egy tárlaton a két nép városi művészeit, nem hinném, hogy akadna, aki szét tudná őket választani. A népibb, a nemzetibb tehát nem a város, hanem a falu művészete volt! Míg a város művészete még ma is 90%-ban aférfiemberek művészete, népművészetünkben a nők s férfiak szépsége, mint kétszólamú szép muzsika valósul meg; a nők varrottasai, hímzései, egyenrangú társai a festett cserépedényeknek vagy a fafaragványoknak. Ma már sem nálunk, sem másutt nem zárja magába a falu közösségének tehetséges művészígéreteit. Megszűnt a népművészet s enriek nemcsak a nemzetségi társadalmak feszívódása, modern társadalmi képletek kialakulása ^z oka, hanem a városba vándorlás is. Annál nagyobb a felelőssége a városba került festőknek és szobrászoknak: művészetükkel a magyar népnek is új szépségeket kell adniuk. Míg régen a magyar nép Nemzeti Galériája a pitvarok tányérjainak csillagos egén ragyogott vagy a felpárnázott, vetett ágy varrottasai- ban; ma lassacskán képek kerülnek a falra, szobrok a polcra, mert ezt követeli meg, aki ad magára a falun. S ki az, aki nem akar méltó lenni a megbecsülésre? De milyen képek s milyen szobrok kerülnek a falusi lakásokba? Ezért mi vagyunk a felelősek! Megtettük-e, amit „megkövetelt a haza”? Művelt közönségünk pedig ébredjen rá, hogy művészetünk kétszólamú volt: az aranyrámás képek, bronzok és márványok mellett éltek az írókás asszonyok, a hímzők, a faragó pásztorok, a virágos csokrú bútorfestők. így a kettő együtt azt adja, amit — magyar művészetnek nevezünk! Miért hiányzik hát népművészetünk művészettörténeti könyveinkből? 144
