Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4-5. szám - NÉP - TÁJ - HAGYOMÁNY - Sütő József: Kiskunsági parasztszínpad a millennium évében
még külön is elárulja: „ha valami véletlen a Népszínház kulisszái közé sodorná, a legkomolyabb konkurenciát csinálná egy-egy színházi szépecskének, akit a színházi habituék körül- rajonganak.” Neki is legjobb véleménye Halász István (Gonosz Pista) játékáról van. „Huszonkét esztendős, a maszkban hatvannak látszik — irja róla — ...sokkal több alapja van (ha arról ábrándoznék, hogy Pest-Budán őbelőle is lesz színész), mint sok színi akadémiai növendéknek. .. mert meglepően tiszta fogalma van a jellemrajz megalakításáról, s olyan jellem- komikai vonásokat produkált, amilyenek komolyabb művészet-számba mennek.” így közvetlenül olvasva e részben szemben álló ugyan, de zömükben elismerő kritikákat, észre kell vennünk, hogy a Szíházi Lexiconnak (1930) az a megállapítása, hogy a halasi parasztelőadás „sikertelensége folytán” maradt elszigetelt, 'lyen merev fogalmazásban nem felel meg a valóságnak, mert csak Evva Lajos véleményét veszi figyelembe. Sikertelenségről nem beszélhetünk ott, ahol olyan sok jó alakítást, jó szereplőket dicsérnek meg — még az egyébként elmarasztaló kritikában is. Hiszen Lázár Béla még egyenesen azt is javasolja bírálatában: „Etnográfia szempontjából is nagyon tanulságos lenne őket bemutatni a kiállítás színpadán. Megmutathatnánk a külföldieknek, hogy mégsem olyan »betyáren-faj« a magyar, melynek napszámosaiban is ennyi intelligencia.” Az elszigetelődésnek az okát tehát — amely elszigetelődés tényleg bekövetkezett — néma sikertelenségben, hanem másban kell keresnünk. A halasi parasztszinpad fogadtatásának és további sorsának ugyanis megvolt a maga sajátos politikai háttere is. Halason az 1890-es évek végén indul meg azagrárproletárság mozgolódás^, szervezkedése. Szántó-Kovács eszméi ide is eljutnak, s 1895-ben már engedélyezett Munkásképző Egylet van Halason. Az ugyancsak Dékáni Árpád szerkesztésében megjelenő Halas és Kis-Kőrös c. újság 1897-ben többször szól a „városunkban meglehetős számmal levő szocialisták”-ról, január 10-i száma pedig részletesen ír a legnagyobb szabású halasi agrárproletár tüntetésről (január 3-i), amelyen Váczi János vezetésével mintegy 400—500 ember indult el felvonulásra a Marseillaise-t énekelve, s kb. 3000-esre nőtt tömeget a városi urak csak Szabadkáról kért katonasággal tudták szétszórni. A városban aratás idején a napszámosok olyan éles bérharcot folytatnak, hogy ilyen jelszavak is elhangzanak: „Le az istennel, fel a napszámmal!” Mindezek az agrárszocialista megmozdulások Halas város vezetőségét és a lakosság uralkodó osztályát nagy nyugtalansággal töltötték el, s ez a félő nyugtalanság árnyékát már rávetette a halasi parasztszínészek előadására is. Jól kiolvasható ez a napszámos színészekkel szemben érzett gyanakvás a hírlapi beszámolókból is. „A jobbára úri közönség sok tapssal jutalmazta őket... — írja Palágyi Lajos —, bár voltak Halason, akik úgy okoskodtak, hogy nem kell az effélékkel a népet elrontani.” Lázár Béla is szól a Halason felmerült aggodalmakról: „Helyes dolog-e ilyesmire ráfogni a népet' Elrontjuk-e vele? Elvesszük-e a kedvét a rendes munkájától, feltartjuk-e munkája közben? A művészkedés nem teszi-e elbizakodottá, pályájával, helyzetével elégedetlenné?” És jóllehet Dékáni Árpád és a lent járt pesti újságírók érvelése nyomán az előadással kapcsolatban „az a felfogás vált uralkodóvá, hogy ameddig az ilyen műkedvelő előadások nem céloznak egyebet, mint a népesség szórakoztatását, s ameddig nem törnek nagyobb elismerésre, mint amely őket nyilván megilleti, egyáltalán nem rontják a népet, sőt szórakozást szereznek annak, s bizonyos érdeklődést keltenek benne az irodalom és művészet iránt” (Palágyi Lajos), ez nem sokáig tarthatott. Bizonyára a munkásmozgalom erősödtével (felvonulások, éles bérharc) újra feltámadt az előadáson is hangoztatott aggályoskodás és félelem. így nem kerültek aztán a halasi napszámos parasztszínészek a millenniumi kiállítás színpadára, mint azt Lázár Béla szerette volna, s így nem lehetett ez az együttes „a magyar népi színjátszás első csírájává”, mint sokan jósolták. Elmaradt mind a helybeli, mind az országos felkarolás, támogatás. A nagyszerű halasi kezdeményezés valójában elszigetelődött. Dékáni Árpád színpada azonban nemcsak abban volt úttörő a millennium esztendejében, hogy a parasztság felé sikeresen megnyitja a műkedvelői színjátszás lehetőségét, hanem főleg abban, hogy kimondottan kísérleti színpad is volt („halasi kísérlet”). Az volt a célja, hogy a korabeli népszínművek közül kiválasztva a legjobbnak, legnépiesebbnek tartottat, A falu rosszát, valóságos népi szereplőkkel mérje meg a műfaj sokat vitatott népiességét, a Népszínházban kialakult népszínműjátszás divatját. Ezzel a szellemes gyakorlati ötlettel akart a népszínmű körüli elméleti vitába beleszólni. Mindezt tudva, ezzel a várakozással mentek 122
