Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 4-5. szám - NÉP - TÁJ - HAGYOMÁNY - Sütő József: Kiskunsági parasztszínpad a millennium évében

is, hogy „az előadás fényesen igazolta, hogy a magyar parasztságban milyen nagy az intelligencia”, de éppen ezért nem akarja őket lebeszélni a színészek számára írt darabok további játszásáról, mint Evva teszi, hanem látja a műkedvelés nagy népművelési jelentőségét is. Szerinte öröm volt nézni „ezeket a tagbaszakadt kun legényeket”, ezeket a „viruló kun lányokat”, hogyan beszélnek, „mennyi árnyalat van a szavukban, hogy mozognak, mennyi jellegzetes mozgásukban, hogy felfogják, amit mondanak”. Vitába száll Evva Lajos véleményével abban is (Evva cikke három héttel előbb jelent meg), hogy az túlságosan szigorúan, a hivatásos színművészet mértékével mérte a halasi parasztelőadást. Úgy érzi — és ennek határozott hangot is ad —, hogy a Népszínház igazgatója valami fenyegető versenytársfélét lát Dékáni Árpád esetleg megvalósuló parasztszínházában, abban, ha a halasi tanár próbálko- zásait felkarolják és állandósítják: „Nem beszélünk mi művészi szempontból — Írja — .ilyesmit csak a félreértett üzleti érdek keverhet bele, s féltékenységében hamis szempontokat állít fel.” Érdemes az egyes szereplőkről írt véleményéből is idézni, már csak azért is, hogy a kiskunsági első parasztszínészek játékából valamit magunk elé képzelhessünk és következtetéseinket alátámaszthassuk.

„Szép szál legény Vass Imre — kezdi Lázár —, aki az öreg Faludit adta, a kevély bírót, szaggatott, nyers, tompa beszédmodorával, kun tájszóval, a fojtott tűz hevét elárulva, melynek kicsapongó lángjától egyre tartunk. Fiát, Lajost Szente Józsi adta, ez a csinos parasztlegény, aki csak úgy foghegyről beszél, pattogtatja a szavakat, de a szívének hajlandóságát azért egyre elárulja. Bátki Tercsit pedig egy pirospozsgás vászoncseléd, Gajág Erzsi játszotta, akinek kiskunsági nyelve csakúgy pörög, akár a motolla, olyan igazán elmondja, ami szívét nyomja, hogy menten elül Lajos féltése.” Halász István nagyszerű Gonosz Pistájáról pedig — amely alakítás az összes jelenlevő kritikus legnagyobb elismerését kivívta — így ír: „Gonosz Pista közelítette meg legjobban a művészi színvonalat... minden mozdulatára jóleső derű támadt lelkűnkben. A ravaszkodó embert adta, inkább a ravaszt, mint a gonoszt, de mennyi ötlettel!... Tréfás, ötletes Gonosz Pista volt, ahogy a kénes gyufát meggyújtja, ahogy a szűrét felveszi, kalapján igazít vagy egyet, a pipáját szívja, mindből csalafinta esze csillog ki. A csalódásig ilyen lehetett Gubó István uram,a hosszúrévi erdőkerülő, kiről Tóth Ede Gonosz Pistát mintázta.”

Majd a női szereplők közül is kiemel párat: „A nők közül kivált Imrő Juci, a kékszemű szépség, aki Boriskát csicsergi el, különösen azonban Gyevi Marcsa egy epizódszerepben. Csapóné, a nyelves-pletykás öregasszony szerepében ... csak úgy pörgött a nyelve és pattogott a beszéde. Finum Rózsit a nővére, Júlia adta, ki vályogvető leány hétköznap, már gyengébben, de azért ő is érti ám a maga ajánlgatását... illegetése-billegetése, balkezével való gesztikulálása zamatot ad szavának.”

Heltai Jenő (Magyar Hírlap) is meg volt elégedve a halasi parasztszereplőkkel: „Akik odarándultunk — mondja beszámolójában —, bizonyára nem bántuk meg a fáradságot, amely- lyel a három órai utazás járt... szántó-vető emberek, a maguk rendes ruházatában, amely jelentékenyen elüt a népszínmű tarka kosztümjeitől, hallottuk, ahogy fennakadás nélkül, a lámpaláz tökéletes híjával és a legnagyobb színházi otthonossággal elmondták szerepeiket, jöttek, mentek, mozogtak, gesztikuláltak és énekeltek — és mindenképpen fényes bizonyságát adták a magyar paraszt hihetetlenül nagy intelligenciájának.”

Márkus József hírlapíró, a Magyar Színpad c. színházi lap alapítója (1898) szintén két cikkben foglalkozott az előadással (Magyar Géniusz). Külön interjút is szentelt azoknak a halasi napszámoslányoknak, „akiket egy fiatal rajztanárnak az idealizmusa szólított el kaszájuk, kapájuk vagy libáik mellől, hogy színpadi istennőket faragjon belőlük”, „akik kivették részüket az egynapi halhatatlanságból, mikor a sajtó beszámolt a halasi parasztelőadásról” Részletesen és nagy tetszéssel írt az estről is. Különösen kiemeli Vass Imre (Feledi Gáspár) és Gyevi Júlia (Finum Rózsi) „természetes” játékát: „midőn az öreg Feledi rá akarja venni Julát (Rózsit), hogy térítse észre azt a Göndör gyereket, noha nem végeztek színi akadémiát, de jelenésüket olyan jól megcsinálták, hogy'ennél jobban csak egyet csinálnak: kapálnak.” Dicsérettel szól Szente Józsiról (Feledi Lajos) és Gajág Erzsiről (Bátki Tercsi) is: „Nem hiszem, hogy ők maguk megértenék ezt a dramaturgiai kifejezést »kreálni«, melyet a színházi kritikus urak annyira szeretnek használni, de ez nem zárja ki azt, hogy ne »kreálják« derekasan a féltékeny ifjú férjet és a kacérsággal megvert menyecskét.” Gajág Erzsiről

121