Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4-5. szám - NÉP - TÁJ - HAGYOMÁNY - Sütő József: Kiskunsági parasztszínpad a millennium évében
Hiszen ennek az osztálynak a magyar nótái töltik meg már a század utolsó negyedében a népszínműveket eredeti népdalok helyett is, és egykorú — jóllehet tehetséges — nótaszerzők: Szentirmay, Simonffy, Nyizsnyay, Erkel Gyula, Dankó Pista stb. műnépdalai, magyar nótái hangzanak bennük cigányzene mellett (vö. Benedek Elek, Fővárosi Lapok, 1884, Kodály Zoltán: Szentirmaytól Bartókig, 1955). Sőt Blaha Lujza és Tamási József, a páratlan népszerűségű kiváló dalénekesek (de mélyebb érzelemvilág ábrázolására nem alkalmas színészek) a népszínműben olyan szalonnépiességet alakítottak ki, amely még a népszínműi dalolást is az úri középosztály „mókázó kacérságú” enyelgéséhez, érzelgős sírva vigadásáhozés az „ácsi more”-hangulatú duhajkodó mulatozásaihoz idomítja. „Mertő is így duhajkodott az életben — írja Tamásiról az egyesektől utolérhetetlennek agyondícsért Göndör Sándor alakításával kapcsolatban Verő György visszaemlékezése — ...a nemes fiatalság versengve fogta el estveli dáridóra, pezsgős cécóra, ahol ő tanította a cigányt magyar nótára, hajnalig zengő dalolásával” (Verő György: A Népszínház Budapest színi életében, 1925). E stilizált szalonnépiesség hivei álláspontjának és ugyanakkor a haladó értelmiség, a haladó írók, kritikusok részéről e struccpolitikás irodalmi szemlélettel, a színpadon élő egyedüli és hamis népábrázolással történt harcias szembefordulásnak, a reális népéletet (az ,,igazság”-ot) követelő keresésnek lehetünk a tanúi a halasi parasztok játékáról beszámoló cikkekben is. Ez azt mutatja, hogy Dékáni Árpád előadása tudatosan e vajúdó kérdés elevenébe vágott, amikor A falu rossza elé a halasi parasztvaióság tükrét tartotta. Csak ezek előrebocsátása után tudjuk helyére illeszteni mindazt, amit a népszínmű-előadásról írtak a fővárosi lapokban. A „hivatalos szakvéleményt” Evva Lajos, a Népszínház akkori igazgatója képviselte (Budapesti Hírlap). Kritikája az előadást nagyon szigorúan ítélte meg. Hivatásos színészek rutinos művészi játékával mérte össze a parasztműkedvelők első próbálkozását. így aztán véleménye szerint azok nem tudták igazán megjátszani A falu rossza egyetlen jelenetét sem. Hatáskeltésre nem voltak képesek, csak elmondták szerepeiket paraszti egyszerűséggel. Hangulatot éreztetni és kifejezni sem igazán, sem hamisan meg sem kíséreltek. De ugyanakkor a Népszínház igazgatója minden szigorúsága ellenére is kénytelen volt leszögezni, hogy „nem kevésbé elismerésreméltó az összes halasi parasztság intelligenciája, elfogódás és félelem nélkül való nyugodt fellépése és fogékonysága az ilyen szellemi foglalkozás iránt, mely általában mint komédiázás nem nagy becsülésben áll a magyar általános felfogás előtt”. Sőt az igen gyengének tartott előadásban „olyan meglepetést” is talált, hogy Gonosz Pista megszemélyesítőjében (Halász István) „egy elveszett valódinak látszó színésztalentumot”, abban a parasztlányban pedig, aki Csapóné kis szerepét játszotta (Gyevi Marcsa) „egy kitűnő beszélő tehetséget” fedezett fel. Kénytelen volt még azt is elismerni, hogy „színészi mértékkel mérve” még Feledi Lajos (Szente József) is jó megszemélyesítőre talált, Göndör Sándor (Gömböcz János) pedig mind hangra, mind énekesképességre nézve „igazán veszteség az igazi színpadra”. Elég nagy ellentmondás van tehát a Népszínház igazgatójának kifogásaiban és határozott dicséreteiben. így ezek összegezésével nem hat valami meggyőzően végső következtetése, hogy a halasi parasztműkedvelők A falu rosszával vagy ahhoz hasonló darabokkal „hasztalan fognak próbálkozni”, hanem nem tartja valószínűtlennek, hogy az „egyenesen az ő számukra írt darabokban” (mint a karácsonyi és húsvéti misztériumjátékok) hírt szerezhetnek maguknak. Palágyi Lajos tanár-író, újságíró több megértéssel nézte az előadást (Fővárosi Lapok). Szebbnek, úriasabbnak látszani akarást várt, úri utánzásra volt felkészülve, de örömmel csalódott. Lámpalázuk ugyan nem volt, de feszesen érezték magukat a színpadon. Ez a feszesség — úgy látja Palágyi — minden szilajabb indulatot: szenvedélyt, haragot, felindulást kizárt. Elismeri, hogy „aki a halasi parasztelőadást... végignézte, aligha fogja valaha elfeledni” A paraszti műkedvelő színjátszás lehetőségét és jogosultságát Evva magas szempontú kritikájával szemben elismeri és azt vallja: „Ha nem botránkozunk meg az úri műkedvelők fölött, ne botránkozzunk meg a paraszt műkedvelők fölött sem.” Az előadás lényegét, jelentőségét leginkább Lázár Béla, a későbbi neves művészeti író fogta fel és juttatta kifejezésre (Ország-Világ, Vasárnapi Újság). Nemcsak azt állapítja meg ő 120
