Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4-5. szám - NÉP - TÁJ - HAGYOMÁNY - Bárth János: A Duna-Tisza közi népi építészet és lakáskultúra változásairól (A szerző fotóival)
A HÁZ „FÖLDJE” ÉS MENNYEZETE A ,,ház földjét” agyagból döngölték. Mivel könnyen feltört, gyakran „mázolni” kellett. A mázolás asszonymunka volt. Az agyagból és marhatrágyából kevert híg mázolólét rongy- gyal kenték a földre. Több helyen szokás volt, hogy a frissen mázolt földre friss homokot szórtak, amit aztán a takarítások idején lassacskán kisöpörtek. A földet időnként locsolni kellett, hogy ne poroljon. Ügyes asszony a locsolást úgy végezte, hogy a víznyomok egymásba fonódó karikákat és más szembetűnő alakzatokat adjanak ki a fáidon. A szobák legtöbb helyen fiókgerendákkal tagolt, tapasztott, fehérre meszelt mennye- zetűek voltak. Egyes vidékeken, mint például Kalocsa környékén vagy Lajosmizse tájékán kedvelték a deszkamennyezetet. A mélyen lenyúló mestergerenda fölött rés húzódott. Itt tartották a szappant, a bibliát, a pipát és a tűzszerszámokat. A Duna melléki tájakon szokás volt a kemence mellett vízszintesen fekvő rudakat kötni a mennyezet alá. Ezekre díszes szőtt vagy hímzett kendőket, törölközőket akasztottak. A FALAK ÉS A TETŐ A sarkos elrendezésű szobából, szabadkéményes konyhából és élelmiszertároló kamrából álló régi parasztházfalainak építési módja tájanként, sőt néha helységenként különbözött. Elsősorban a földrajzi adottságok befolyásolták, de sokat jelentett az ott élő népesség építési tudása is. A Duna—Tisza közén legtöbbször döngölt földből építettek. A „vereti fal” mellett azonban sok helyen készítettek „gömölyés” sárfalat és „gyöphantból” rakott falat. A Duna melléki helységekben igen elterjedt volt a vesszőből fonott és sárral tapasztott fal. Az ilyen ház túlélte a gyakori árvizeket. Tapasztását lemosta ugyan a kiáradt víz, de fonott váza megmaradt, amelyet árvíz után rendszerint újratapasztott a padlásról lemerészkedő család. A házak falát kívülről fehérre meszelték. Egyes vidékeken, persze valószínűleg nem túl régóta, szokás volt a „faltövét” színes festékkel „elhúzni". Kalocsa környékén a kéket, a homokhátsági területeken inkább a fekete színt kedvelték. A legrégibb parasztházakhoz tornác még nem épült. Széles eresz húzódott végig a ház előtt. Az utcai végfal egysíkban haladt fölfelé és nem jutott túl a tető szélén. A „kiblinek” vagy Kecskemét környékén „fűrfalnak” nevezett háromszög alakú házhomlok tapasztott vesszőfonásból készült. A deszkahomlokzatok valószínűleg későn, a 19. század második felében terjedtek el. Az utcai végfalon csak egy ablaka volt a háznak, amelyet asszimet- rikusan helyeztek el. Napjainkban is látható még néhány ilyen épület. Ha effajta ablakelhelyezéssel találkozunk, azonnal következtethetünk az épület korára. Gyaníthatjuk, hogy mestergerenda húzódik a mennyezete alatt és valamikor sarkos elrendezésű szobája volt. A hagyományos módon épült parasztházak tetőszerkezete „szelemenesre" készült. A szelemengerenda a tetőgerinc alatt futott végig. „Ollólábak” vagy ágasok tartották. Az ágas állhatott a végfalon, de leérhetett a földig is. Ilyenkor általában kiállt a falfelületből és meghatározta a homlokzat összképét. A szelemen tartotta az akkor még valóban horgas végű, ráakasztott „horogfákat”. A tetőváz fölé került a nád, amelyet nagy szakértelemmel „vertek" fel. VÁLTOZÁSOK Az előbbiekben vázlatosan bemutatott, feudalizmusból örökölt háztípus és lakberendezési mód a jobbágyfelszabadítás utáni évtizedekben és a 20. században többszörös változáson ment át. A változás kezdetben inkább építészeti volt. A hagyományos házbeosztást és lakáshasználati módot alig érintette. Legtöbb helyen átalakult a homlokzat. Egyre gyakrabban használtak a tapasztott vesszőfonat helyett deszkát, amelyet geometrikus beraká101
