Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4-5. szám - NÉP - TÁJ - HAGYOMÁNY - Bárth János: A Duna-Tisza közi népi építészet és lakáskultúra változásairól (A szerző fotóival)
A fellendülő kutatásokból a Duna —Tisza közének vidéke sem maradt ki. Legtöbb helységben megtörtént a régi paraszti épületek műemléki felmérése. A múzeumok adattáraiba nagyszámú népi építészeti dokumentációs anyag került. Lajosmizsén megnyílt az ország első tanyamúzeuma. Több épületet szállítottak vagy szállítanak el a Duna — Tisza közéről is Szentendrére az országos Szabadtéri Néprajzi Múzeumba. Ezek az épületek majd ott, a nemzet nagy parkjában tanúsítják a közép-magyarországi emberek egykori építészeti kultúráját. Az elmúlt évek emlékállitó munkálatai azonban nagyrészt gyakorlati jellegűek voltak. Meglehetősen szegényes a szakirodalmi megörökítés. Az országos néprajzi szakfolyóiratokban mostanában sem, de régebben sem jelent meg jelentős tanulmány e táj hagyományos népi építészetéről. A Duna —Tisza köze paraszti építőművészeiét és lakáskultúráját fejlődésében, táji változataiban vizsgáló alapos összehasonlító néprajzi tanulmány megírása még várat magára. így közzétett tudományos eredmények jelentős néprajzi dolgozatok híján: múzeumi adattári dokumentációk, valamint személyes kutatási tapasztalataim alapján írhattam csak meg rövid vázlatomat a két folyó határolta táj paraszti építészetének és hagyományos lakáskultúrájának változásairól. AMI A FORMAI VÁLTOZATOK MÖGÖTT VAN Első látásra úgy tűnik, nagyon sokféle a Duna—Tisza közi terület népi építészete. A kiskun pusztai szórványközségek szegényes tanyácskái, az új telepítésű bácskai falvak rangos gazdaházai, a halasi határ öreg redemptustanyái, a Duna melléki reliktumhelyek különféle stíluskorszakok emlékét őrző épületei azt a benyomást keltik a szemlélőben, mintha az egyes tájegységek alapvetően más építészeti hagyománnyal rendelkeznének. A vélt különbségek azonban csak formai sajátosságok különbségei. Kétségtelen azonban, hogy a külső szemlélő számára ezek a legszembetűnőbbek. A Duna —Tisza közi táj eredeti népi építészete lényeges vonásait tekintve egységes. A vidék annak a háztípusnak az elterjedési területébe tartozik, amelyet középmagyar vagy alföldi háztípusnak nevez a néprajztudomány. Tehát a Duna —Tisza köze hagyományos falusi, tanyasi és mezővárosi építészetében nincsenek önálló háztípusok, csak a földrajzi és történelmi adottságok által befolyásolt fejlődésű formai változatok. A Duna—Tisza közére is jellemző alföldi háztípus már a középkorban kialakult, és viszonylag kevés változással érte meg a 19. század közepét. Ettől az időtől kezdve azonban a változás üteme felgyorsult, bár az átalakulás sokszor csak külsődleges, formai jellegű volt. Igazi, lényeges változásra a legutóbbi évtizedekben került sor, de e változás tulajdonképpen már a hagyományos parasztház polgári házzá alakulásának folyamatát jelentette. Az alföldi vagy középmagyar ház a 18 — 19. században általában háromosztatú épület volt. Szabadkéményes konyhából, kemencés szobából és egy szobának vagy kamrának használt harmadik helyiségből állt. A 19. században már gyakran előfordult, hogy hosszabbra nyúlt az épület. A hátsó szoba mögé, a ház folytatásaként kamra és istálló is épülhetett. A KONYHA A szabadkéményes konyha két részből állt: a ,,pitvarból” és a „kéményaljából”. A két rész között nem emelkedett összefüggő fal, csak két oldalt egy-egy pillérszerű falacska. így, széles nyílás kötötte össze a ház középső helyiségének két részét. A pitvar átjáró szerepű előtér volt. Ide lépett be az udvar felől érkező ember, és innen haladt tovább az első vagy a hátsó szoba felé, illetve a széles pitvarnyíláson át a kéményaljába, a tulajdonképpeni főzőkonyhába. A pitvar egyik sarkában vizes pad vagy edényes polc állt. A másik sarokban a takarítóeszközök kaptak helyet. A falakra tálak és más konyhaeszközök kerültek. Különösen sok gondot fordítottak a bejárati ajtóval szemközti pitvarnyílás felső széle és a menyezet közötti falfelület díszítésére. Általában színes tányérokat raktak ide. 96
