Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4-5. szám - Bartalis János: Emlékezések
egymással szemközt. Nemsokára bejött a felesége is, majd a költő édesanyja: „Anyika". Később a dada behozta a kis pályás fiúcskát, Adámkát, aki akkor 4—5 hónapos lehetett. Egyszerre meleg, családi légkör teremtődött. Feketekávét szolgáltak fel kettőt is, hármat is. Kosztolányi szivarral és cigarettával kínált. A feszélyezettség feloldódott bennem. A beszélgetés gáttalanul mindenféléről folyt: háborúról, harctérről, irodalomról. Kosztolányi a háborút a legnagyobb esztelenségnek tartotta, mely nem oldja meg a kérdéseket. Ő nem katona, de szívesen, gondolkodás nélkül feláldozná az életét akár ma is, ha tudná, hogy ezzel hazája javát szolgálja. De így?... Sajnálja a sok kiontott drága vért. Majd egészségi állapotomról, katonai sorsomról érdeklődött. Ki nem fogyott a kérdésekből. Kosztolányi kedvesen raccsolt, és ez még vonzóbbá tette beszédét. Később verseimre terelődött a szó. — Versei még nálam vannak — mondta. — A háborús viszonyok nem kedveznek most a verseknek. A lapok, újságok nagy részét a háborús hírek és tudósítások töltik ki. Mit csináljunk? Várni kell. Verset csak ritkán lehet közölni. De azért próbálkozom az elhelyezésükkel. Vannak-e újabb dolgai? Küldje el azokat is, nagyon érdekelnek. Küldjön prózát, verset — mindegy. Távozáskor az ajtóig kísért. Még egyszer kezet fogtunk. A lépcsőházban még utánam szólt: — Ne feledkezzék meg a küldeményről, küldjön minél többet. Nagyon boldogan, vidám lélekkel jöttem el tőle. Hazaérve Désre, a karlsbadi szép napok után, már készen vártak a menetszázadok. A nyári nagy offenzíva alatt meggyérült ezredeket fel kellett tölteni. Én is megkaptam a zászlósi rangot és vele együtt az egyik századba való beosztásom. Az indulásig azonban volt még néhány hét. Sietve szedtem össze a dolgaim, hogy minél hamarább küldhessek valamit Kosztolányinak. Újabb verseimből akartam egy nagyobb csokrot összeállítani, azonban a versek nagyon gyéren mutatkoztak. Keresem, kutatom a zilált, széthányt papírokat asztalfiókban, hátizsákban, könyvek között, zsebekben, sajnos, alig találtam valamit. „Inter arma silent Musae” — rajtam betelt a latin mondás. Nem így képzeltem valamikor. Istenem!... Szívembe döbbent a szomorú valóság. Futnak a fiatal évek: a vad, mocskos, véres hónapok. Már több mint egy éve vagyok katona, megjártam a harcteret is, és most másodszor is indulóban vagyok arrafelé — és alig írtam valamit. Igaz — igazolom magam — a lövészárok és az én szolgálati beosztásom nem kedvezett az írói munkának. De azért mély lelkiismeret- furdalás gyötör most, úgy érzem, mégis lehetett volna, sok könnyelmű percem repült el könnyelműen. Lapozgatok a kis naplófüzetben. Mit küldhetnék Kosztolányinak, amit el tudna helyezni a lapokban és különösen a Nyugatban? Az én búsongásom, mély csömöröm és megriadásom a háború borzalmaitól — éreztem — nem a mai lapokba való. Talán nem is közölnék. Az én naplójegyzeteim pedig ilyenekkel vannak tele. Mégis nagy nehezen összekerült néhány vers és több, naplóból kiragadott részlet, amiről úgy gondoltam, elmegy a Világban, a Nyugatban. Kosztolányi azonnal válaszolt a küldeményre. A levél így szólt: Kedves Barátom, nagyon tetszenek a küldött dolgai. Ezek között van egész is. A Királyok című, amelyben katonáit rajzolja meg, pompás. Whitman nincs meg magyarul, de németül még holnap elküldhetem az Ön címére. Ignotusnak pedig holnap adom át összes dolgait. Valamit okvetlenül kihozunk a „Nyugat"-ban. Igen sokra becsülöm Önt, igen szeretem önt, Kosztolányi Dezső 42
