Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 4-5. szám - Bartalis János: Emlékezések

— Kosztolányi Dezsőt keresem — szólaltam meg alig hallhatóan. Karinthy egy pillanatra megállt, rám nézett, majd egy asztal felé mutatott, és továbbindult. Menet közben még odaszólt:

— Desiré — Dide — keresnek.

Kosztolányi felállt, és felém fordult. A fényképek után arcára azonnal ráismertem. Magas homlok, jobb oldalt elválasztott s félig homlokába fésült haj, kihajtott gallér, melyet vékony csokornyakkendő kötött át. De ezeket a jeleket szemem alig rögzítette, mert meglepett az egész ember, ahogy ott állott férfias termetével, kissé meghajolva, elegánsan. Arcáról, még mielőtt megszólalt volna, valami megnevezhetetlen bűbáj, közvetlenség sugárzott.

Mikor meglátott — úgy vettem észre, mintha egy kissé meglepődött volna, vajon ki ez a katonaruhás látogató. Civilruhás fényképem után, amit több mint egy évvel ezelőtt a versekkel együtt küldtem neki, nem emlékezhetett reám.

Nevemet mondtam. ________

Kosztolányi majdnem felkiáltott. Megölelt.

— Örvendek, kedves barátom, nagyon örvendek — ismételte. — Jöjjön, üljön le, és beszéljen. Honnan jön? Hogy kerül ide? Meddig marad Budapesten? — Egyik kérdést a másik után tette fel. Időm sem volt felelni. Majd hozzátette:

— Nálam vannak a versei, nagyon tetszenek, újak, frissek, új hangot jelentenek a magyar irodalomban.

Bámulva és jóleső érzéssel hallgattam a dicsérő és elismerő szavakat. Majd hozzátette:

— Tudja-e, hogy Walt Whitmanra emlékeztetnek egyes sorai? Ismeri-e, tudja-e, ki volt Walt Whitman? Nagy amerikai költő, a múlt században élt.

Bevallottam, hogy nem ismerem, nevét most hallom először. De most már nagyon érdekel, ki az a Walt Whitman, és milyenek a versei. Szeretném olvasni őket.

Kosztolányi megvesztegető kedvességgel tekintett reám, majd így szólt:

— Most a szerkesztőség parázs ideje van, nem érünk rá, hogy kedvünk szerint kibeszélhessük magunkat. Jöjjön el holnap délután hozzám a lakásomra egy feketére, ott majd nyugodtan és alaposan megbeszélhetünk mindent.

Az időt fél három órára tűztük ki. Felíratta lakása címét: Fehérvári út. Megadta a házszámot és az emeletet.

— Ismerős-e Pesten? — kérdezte. — El tud-e találni a Fehérvári útra?

Pontosan megmagyarázott mindent. Melyik villamosra üljek, melyik megállónál száljak le. Az ajtóig kísért. Az ajtónál még utánam kiáltotta:

— Föltétien jöjjön, feleségemmel együtt örömmel várjuk.

Másnap korán ebédeltem, hogy a kitűzött időben ott lehessek. Pontos akartam lenni. Kiszámítottam, mennyi idő alatt vihet odáig a villamos, mikor kell a vendéglőből elindulnom. Újból elfogott az idegizgalom, mint diákot a vizsgák előtt. Az ebéd is nehezen csúszott le a torkomon, minduntalan az órámra pillantottam: nem késem-e el. Közben idézgettem tegnapi találkozásunk képeit a Világ szerkesztőségében. Bűbájos mosolyát, hangjának kellemes csengését. Hallottam elismerő szavait. Láttam, amint feláll, és megölel. Majd széket húz asztala mellé, és leültet. Ezek a képek nagy részben feloldották szorongó érzéseimet.

Az idő eljött.

Felültem a jelzett villamosra, és nemsoká ott voltam a Fehérvári úton, az előtt a ház előtt, ahol Kosztolányi Dezső lakott. Hamarább értem oda, mint ahogy kellett volna. A túlsó soron sétálgattam még pár percig, majd nekiindultam az emeletnek. Nem tudom, volt-e lift a házban, nem is érdeklődtem, gyalog vágtam neki a lépcsőknek, hogy azzal is teljék az idő.

Pontosan fél háromkor ott álltam Kosztolányi Dezső lakása előtt. Néztem a névjegyet, és sokáig nem mertem megnyomni a csengő gombját. Mind az járt az eszembe, hogy Magyarország nagy és híres költőjéhez megy egy ismeretlen, névtelen ember. Tétovázásomnak és töprengésemnek az vetett véget, hogy az alsó emeleten kinyílt egy ajtó, és lépések zaját hallottam. Erre megnyomtam a csengőt.

Az ajtóban megjelent Kosztolányi, arcának bűbájos mosolyával.

— Már vártam Önre, azt hittem, eltévedt.

Az előszobában letettem a kardom és a sapkám, és már ott ültünk a másik szobában

41