Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 4-5. szám - Bartalis János: Emlékezések

Csak úgy tesz minden, mintho élne. Csak úgy tesz minden, mintha szállna, szállva szállna, szállna.

Csak úgy tesz minden, mintha örökre magába akarna bolondítani.

Én nem tudom, miféle időszak van — de mintha minden vágyna, szólna, várva vágyna, vágyna.

Én nem tudom, miféle időszak van — csak olyan szép minden, olyan végtelenül elragadó és olyan mámoros. —

De különösen csend van.

Határozottan csend van.

*

* * *

(De különben csend van)

Karlsbadból hazafelé tartva, három napra megszakítottam utam Budapesten, ahol mindenekelőtt Kosztolányi Dezsővel akartam személyesen megismerkedni és a verseim sorsa felől érdeklődni. De tervbe volt véve a G. festőművésznővel való találkozás is. Megállapodtunk: a pályaudvaron fog várni, fehér ruhában lesz, és maga előtt nagy formátumú aranyhímzéses kézitáskáját fogja feltűnően tartani.

Amikora bécsi gyors délután két óra tájban berobogott a Keleti pályaudvarra, kihajoltam az ablakon, és a sokaságban szememmel G.-t kerestem, a fehér ruhás hölgyet a nagy aranyhímzéses táskával az ölében. Nem sokat kellett keresnem. Rögtön összeakadt a szemünk, egyszerre ismertünk egymásra. Én nem is a táskáról és a fehér ruháról ismertem rá, hanem a két mélyen árnyékolt, fekete szeméről, mely egy finom, keskeny hóvirágarcból sugárzott felém. Ezeket a szemeket és ezt az arcot már ismertem önarcképéről. Ö is intett kezével, jelezve, hogy rám ismert, és vékony, lányos alakjával fürgén követte a vonatot, mig az meg nem állt.

Kiszálltam a vonatból, csomagokat átadtam egy hordárnak, és G. felé siettem. Mikor egymással szemben álltunk, nagy zavarban voltunk mindketten. Úgy látszott, mintha G. megbánta volna az egész dolgot, idegesen kapkodta a fejét jobbra-balra. Attól félt, hogy meglátja valaki ismerőse egy ismeretlen tiszt társaságában. Csak akkor nyugodott meg, mikor konflisba vágtuk magunkat, és elvegyültünk a város forgatagában.

A Kosztolányival való találkozást másnap délutánra halasztottam. Mivel lakása címét nem tudtam, elhatároztam, hogy a Világ szerkesztőségében fogom felkeresni, ahol dolgozik.

Délután öt óra volt, mikor megálltam a szerkesztőség épülete előtt. A nagy, szürke, háromemeletes épület ott állott az Abbázia és a Palermo kávéház között. íme, tehát itt dolgozik ő is, mint annyian mások : híresek, pagyok, ismeretlenek, szinte mindenki, aki'vala- mit jelentett az akkori haladó gondolkodású Magyarország irodalmi és művészi életében. És itt állok én, az ismeretlen, névtelen író, a senki — a híres szerkesztőség előtt. A „nagyság” árnyéka rám hajolt, és én féltem bemenni a szerkesztőségbe. Sokáig tétováztam az épület előtt, átmentem a túlsó sorra, és nézegettem az ablakokra, ahol a lámpák is kezdtek kigyúlni. Végre erőt vettem magamon, és nekiindultam az első emeletnek, ahol sejtésem szerint a szerkesztőség volt. Szerkesztőségben idáig úgyszólván nem is jártam, hacsak nem számítom szerkesztőségnek azt a hodályszerű helyiséget Kolozsváron, az Újságnál, ahová első verseimet vittem el Szász Endre főszerkesztő úrnak.

Mikor felértem az emeletre, és benyitottam az ajtón, hirtelen nagy tágas teremben találtam magam, ahol egymás mellett állottak a lap munkatársainak íróasztalai. Az íróasztalokat csak valami spanyolfalféle választotta el egymástól. Úgy emlékszem, nagyon zajos helyiség volt. Az emberek jöttek, mentek, senki sem törődött a másikkal.

Ahogy beléptem, tétován megálltam az ajtónál, szemem végigfutott a kis kabinokon, az asztalsorokon, ahol már égtek az asztali lámpácskák. Egy ismerős alakot láttam felém közeledni, jellegzetes arcát jól ismertem az Érdekes Újságból: Karinthy Frigyes volt.

40