Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4-5. szám - Czakó Gábor: Szerelmek (Színmű, II.)
ÁGNES: Nem tudom. ANTAL: Hogyhogy nem tudod? ÁGNES: Tényleg szeretjük mi egymást? ANTAL: Hogyne szeretnénk? Elfelejtetted már a csodálatos pillanatot, amikor megláttuk, és nyomban megcsókoltuk egymást? Talán még soha senkivel nem történt ilyen gyönyörű csoda, mint velünk! AGNES: Szeretjük egymást annyira, mint amennyire Erik szeretett engem? ANTAL: Szerencsére most nem vagyunk abban a helyzetben, hogy meg kellene halnunk egymásért. ÁGNES: De még olyan helyzetben sem, hogy ezt a kérdést föltegyük magunknak és végiggondoljuk. ANTAL: Ezt éppen megtehetnénk. Meg is tesszük majd egy csöndesebb napon, kis Szókratészem. (Átöleli Ágnest.) De most rengeteg a dolgunk, készülni kell a lagzira. Kortyintsunk egyet, aztán menjünk öltözni! Azt szeretném, hogy olyan gyönyörű legyél, mint még soha. 5. JELENET GÉZA (kintről kiabál): Megyek már, hagyjál, ne taszigálj! Azt képzeli, hogy füttyent, és máris hagyok csapot-papot, hogy szolgálatára lehessek! Te meg ne ugorj rögtön a seggét nyaldosni, mert attól még egy csöppet se fog jobban szeretni annál, mint amennyire most utál. IRÉN: Ne mondj már ilyeneket fiam! Már csak az hiányzik, hogy meghallja! GÉZA: Meghallja, meghallja. Senki kedvéért nem fogok hazudozni. (Belép, festékes köpenyben van. Az ajtószárfának támaszkodik.) IRÉN: Te jó Isten! Vigyázz, összemázolod az ajtót! GÉZA (Antalhoz): Mit akarsz? ANTAL: Bocsáss meg, nem tudtam, hogy dolgozol. Nem akartalak zavarni. GÉZA: Már nem dolgozom. Miért hívattál? ANTAL: Beszélni szeretnék veled a jövőnkről. GÉZA: Mennyiben érint a te jövőd engem? ANTAL : A közös jövőnkről szeretnék beszélni veled, arról, hogy mi lesz, vagy inkább mi legyen közöttünk, a kettőnk kapcsolatában ezután. GÉZA: Mikor menjek el? ANTAL (léplezi az örömét): Elmennél? Ugyan?! Miért mennél el, és hová? GÉZA: Azért, mert te is ezt akarod meg én is. ANTAL: Ne viccelj már! Miért akarnám, hogy elmenj? Egy szóval se mondtam. Nagy a ház, ellakhatsz nálunk, ameddig csak akarsz. Mint vendég. Vagy mint barát. Én mindössze annyit szerettem volna evvel kapcsolatban kérni tőled, hogy húzd be egy kicsit a tüskéidet, és ne keresd folyton az alkalmat a veszekedésre. GÉZA: Nagyon jól tudod, hogy nem a tüskéim miatt veszekedünk, hanem azért, mert a tüskéimnek van mibe beléakadniok. De mindegy, ez amúgy is elméleti kérdés. Estére itthagylak benneteket. ÁGNES (szólni akar). ANTAL: Hagyd, Ágnes. Úgyse tudod lebeszélni, ismered jól. Ő sokkal erősebb jellem, minthogy pár kedves szóval hagyná magát levenni a lábáról. Ha akar, menjen, tegye, amit jónak lát. GÉZA: Igazán köszönöm, hogy megengeded. ANTAL (mintha nem hallaná Géza szavait. Ágneshez): Azt hiszem, helyes lenne, ha adnánk neki valamilyen emléket... GÉZA (közbevág): Köszönöm, emlékem már van. ÁGNES (lehajtja a fejét). ANTAL: Gondolom, némi pénzmagra mindenképpen szükséged lesz az úton. Rögtön föl is szaladok a dolgozóba, és hozok. (Néhány lépést tesz is kifelé, majd megáll.) Remélem, megállapodhatunk abban, hogy az utolsó, együtt töltött óráink békességben múlnak el ? GÉZA: Nem állapodhatok meg veled semmiben. ANTAL: Már miért nem? GÉZA: Fölösleges, de elmagyarázhatom még egyszer; hátha most hajlandónak mutatkozol megérteni végre. Föltéve persze, hogy egyáltalán érdekel az igazság. ANTAL: Sose kívántam senkitől, hogy hazudjon nekem. GÉZA: Tőlem, látod, mégis ezt kívánod. ANTAL: Én!? GÉZA: Arra kérsz, hogy ne mondjam azt, hogy hazudsz, amikor éppen nem mondsz igazat, vagy úgy teszel, mintha szeretnél, és közben nem, amikor a nagy iótékonykodót játszod, és éppen átrázol valakit. De ha estig egy Jiamis szó nem hagyja el a szádat, megígérhetem, hogy csak dicsérni foglak. ANTAL: Kezet rá! GÉZA (elfogadja Antal kezét). ANTAL: Te magadnak se nézel el semmit? GÉZA: Igyekszem. ANTAL (mondana valamit, de lenyeli): No 21
