Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4-5. szám - Czakó Gábor: Szerelmek (Színmű, II.)
dömet! Leesne az álla, fogadok. Szegény öreg. Neki biztos nem lesz többje élete végéig, mint ami a büdös csizmáiban van, nekem meg mára igazi országom lett; házam, pénzem, gyönyörű feleségem, még egy alattvalóm is, ez a nyomorult, bolond öreglány. És tegnapelőtt este, amikor a kapuból visszanézve láttam Eriket a pisztollyal? Még a kattanást is tisztán hallottam, amint kibiztos ítóttá. Egy árva gondolaton múlott, hogy nem az ő, hanem a mi fejünkbe röpülnek a golyók. (Föláll, járkál, megérintgeti a tárgyakat.) Ezt a gondolatot, azt hiszem, már sosem ismeri meg senki. Pedig érdekes lenne tudni, hogy minek köszönhetjük az életünket. Mitől lesznek öngyilkosok a milliomosok, akik mindent elértek az életben, mindent megszereztek öregkorukra? Ráadásul Erik még dolgozott is a találmányaival, a kis mindent tudó robotgépeivel, nem unatkozott, ráadásul sikere is volt velük, pénzt hoztak a konyhára. Kizárt dolog, hogy ennyire szerette volna Ágnest. Túl vén volt ő már mindenképp a szerelemhez. Talán inkább meghibbant. Fölment a vér az agyába, és egy pillanatra elborította, és ez a pillanat ez a kis vér elég volt ahhoz, hogy egy idegpálya rövidre záródjon. Pedig ha tudta volna, hogy milyen fejedelmi ajándékot ad nekem a halálával! 4. JELENET ANTAL (pörög a székkel). ÁGNES (belép, néz); Itt vagyok, Hívattál. ANTAL (fölugrik): Édes, drága, tündér-angyalom ! Minden perc olyan elviselhetetlenül hosszú nélküled! (Ágneshez siet, de megáll félúton.) Még mindig ebben az ocsmány feketében vagy? ÁGNES : Igen. ANTAL: Azt mondtad, van szép ruhád. Nem szeretlek ebben látni. És neked már lassan készülnöd kellene; úgy tudom, a menyasszonyok lassan öltöznek. Ne szaladjunk be Pestre venni valamit? Taxival másfél óra alatt megjárhatnánk. ÁGNES: Ne. ANTAL: Ne légy már ennyire szomorú! Ez az öröm napja, a boldogságunké! ÁGNES (hallgat). ANTAL: Ennyire szeretted? ÁGNES: Nem tudom mennyire. Nagyon jó ember volt. ANTAL: Bizony! Azért tartott rabszolgákat! Az öregasszonyt a bendője miatt, téged meg... ej, nem mondom ki. ÁGNES: Kimondhatod nyugodtan. Ha kimondjuk, ha nem, ugyanaz, ha igaz. ANTAL: Talán nem igaz? ÁGNES: Nem. Irénke néninek szép fizetést adott, és ő rajongott érte; rajongott volna egy fillér nélkül is. Engem pedig szeretett. Tényleg az utcáról szedett föl, a szó szoros értelmében, amikor apám elkergetett hazulról. Mindent megadott, mindent megengedett. ANTAL: Hogyne! A legteljesebb szabadságban élhettél mellette, kurvát akart csinálni belőled, nehogy eszedbe jusson a szerelem! Ravasz vénember volt, a világ legravaszabb vénembere! ÁGNES: Lehet. De az életénél is jobban szeretett. ANTAL: Ne hidd, hogy én egyáltalán nem sajnálom. Gyűlöltem, az igaz, de most, utólag belegondolva, azt mondom, talán történhetett volna másképp is. ÁGNES: Mégis a temetése napján akarsz esküdni. ANTAL: Hidd el, megvan rá az okom. ÁGNES: Ha csak egy-két nappal elhalaszta- nánk az esküvőt... ANTAL (közbevág): Tőled tudom, hogy a boldogságot nem szabad halogatni. O meg elment; édes mindegy neki. ÁGNES: Gondolod? ANTAL: Ne viccelj már, aki egyszer meghalt, annak örökre vége. ÁGNES: Te is így végzed majd? Egyik pillanatról a másikra? Őrökre? Nyomtalanul? ANTAL: Én élek, kis butám! ÁGNES: Képzeld el, hogy tegnapelőtt az egyik golyó a te fejedbe ment. El tudod ezt egyáltalán képzelni? ANTAL: Már hogyne tudnám! ÁGNES: Gondold végig! (Erősen nézi Antalt.) ANTAL: Végiggondoltam. ÁGNES: Azt is, hogy két napja nem vagy. Egész egyszerűen megszűntél! ANTAL (nevet): Te kis filozófus! Sose hittem, hogy ilyen okos légy! Hogy mi mindenen tudsz te gondolkodni! Csak hát ilyesmin nem érdemes. Mert az a tény — és ez a mi szerencsénk —, hogy az a buta golyó elkerülte a mi okos fejünket, és szegény Erikét találta el. így ma őt ássák el, minket pedig összeadnak. ÁGNES (hallgat). ANTAL: Nem örülsz? 20
