Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4-5. szám - Czakó Gábor: Szerelmek (Színmű, II.)
IRÉN: Nem szoktam én, kérem, inni soha. ANTAL: Ugyan már, minden öregasszony szereti egy kicsit az itókát! ÍRÉN: Igenis, kérem. (Fölhajtja az italt, bele- borzo ng.) ANTAL: Na látja. Máris mennyivel nyugod- tabb! IRÉN: Sokkal. Sokkal nyugodtabb vagyok. ANTAL: A kedve is jobb lett, igaz-e? IRÉN: Igen, kérem. Igaz. ANTAL: Na, nevessen már egyet! IRÉN: N em tudok, kérem. ANTAL: Próbálja meg! IRÉN (zokog). ANTAL: Már megint kezdi? Eh! (Topog, nem tud mit kezdeni Irénnel.) Mit vesződöm én egy ilyen ostoba vénasszonnyal! IRÉN (rémülten): Mégis el tetszik küldeni? ANTAL: Nem akarja megérteni ? Hány millió- szőr kell a szájába rágnom? Itt maradhat addig, ameddig jól esik. Senki se fogja elküldeni, én nem engedem. Azért, mert Erik nem hagyta magára mindenét, nyugodtan maradhat, ameddig akar. Megengedtem ezt már tegnapelőtt óta egy pár százszor. Ha kívánja, írásba is adom. IRÉN: Dehogy, Isten őrizz, hiszek én a tanár úrnak! ANTAL (dünnyögve): Persze az íráshoz Ágnes is kellene, mert az ügyvéd szerint mindennek a fele az övé. Na, igyon még egy pohárkával ! (Tölt.) Ha másképp nem megy, bánatában rúgjon be. A végeredmény úgyis ugyanaz. IRÉN: Ahogy tetszik parancsolni. ANTAL: Parancsolni, parancsolni. Nem merek én parancsolni magának, csak kínálga- tom, könyörgök, mint egy templomi szűznek ! IRÉN (iszik): Nem fogja megbánni a tanár úr, hogy megtart. Dolgozom én! Főzök, takarítok, akár egy fiatal. És van egy kis nyugdíjam is! A mérnök úr mindig pontosan fizette utánam az öregségit! ANTAL: Egye meg a nyugdíját! IRÉN: Úgy lesz, ahogy tetszik mondani. Majd mindig hozzátesszük a konyhapénzhez. ANTAL: Tegye ahová akarja. A maga pénze. IRÉN: Igen, kérem. Meg tetszik látni, hogy nagyon jól megférünk majd egymással. Észre se tetszik'majd venni, hogy itt vagyok... ANTAL (közbevág): Jó, jó, majd meglátjuk. Egyelőre azonban épp hogy szeretném észrevenni magát. Remekművel kellene kirukkolnia estére. Olyan vacsorát akarok, amitől a dirimnek leesik majd az álla. Táviratoztam neki még tegnap. Ó lesz a tanúm az esküvőn. IRÉN: Ó, hogyne, olyan lesz, amilyent parancsolni tetszik. Megvettem már a fácánokat, a malacot, mindent, a torta is kész, csak... (Elhallgat.) ANTAL: Mi baj már megint? IRÉN: Tetszik tudni, a temetés. Ma lesz az is, négy órakor a régi temetőben. Én mindennel elkészültem már, a fácánokat megtisztítottam, a malac is meg van töltve, csak be kell tenni a sütőbe, de szeretnék elké- redzkedni, ha meg tetszik engedni, hogy elmenjek. ANTAL: Miattam elmehet. A maga baja, ha temetéseken jobban érzi magát, mint esküvőkön! Az én esküvőmön! IRÉN: Tetszik tudni, a mérnök úr mindig nagyon jó volt hozzám. ANTAL.Tudom.kínoztaeleget. Meg kell valahogy hálálni, hogy az utolsó szavával is sértegette. (Észreveszi, hogy Irén ismét majdnem elsírja magát.) De lássa, kivel van dolga; hajlandó vagyok megérteni az érzelmeit. Menjen, és gyászoljon, sírjon annyit, amennyi jólesik. Csak a vacsora legyen kész nyolcra. IRÉN: Igenis, kérem. Meglesz. Úgy elő fogok készíteni mindent, hogy csak a gázt kell majd meggyújtani. ANTAL: Maga tudja, öreganyám, maga a főnök. Úgy csinálja, ahogy jól esik. Engem csak az érdekel, hogy nyolcra kész legyen. Mellettem olyan szabadnak érezheti magát, mint a madár. Én nem avatkozom bele semilyen dolgába, nem szabok meg semmit. IRÉN: Minden úgy lesz, ahogy parancsolni tetszik. ANTAL: Hogy az Isten verje meg magát. (Legyint.) Eh, mindegy. Ne haragudjon már! Hallja? Vagy haragudjon. Mit bánom én. Most menjen, és szóljon Gézának. Nem, Ágnesnek. Előbb vele akarok beszélni. IRÉN: Igenis, kérem. (Kimegy.) 3. JELENET ANTAL (járkál): Hülye vénasszony. Az idegeimre megy a végén. (Tölt magának. A pohárral egy fotelhez megy és leül.) A fene belé. (Iszik.) De hát úgy látszik, ez vele jár. (Fölteszi a lábát az asztalra.) Ha valaki azt mondja három napja, hogy mára milliomos leszek, körülröhögöm. És mit szólna most az az öreg csavargó, aki cipelte a bőrön19
