Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 4-5. szám - Czakó Gábor: Szerelmek (Színmű, II.)

IRÉN: Nem szoktam én, kérem, inni soha. ANTAL: Ugyan már, minden öregasszony sze­reti egy kicsit az itókát! ÍRÉN: Igenis, kérem. (Fölhajtja az italt, bele- borzo ng.) ANTAL: Na látja. Máris mennyivel nyugod- tabb! IRÉN: Sokkal. Sokkal nyugodtabb vagyok. ANTAL: A kedve is jobb lett, igaz-e? IRÉN: Igen, kérem. Igaz. ANTAL: Na, nevessen már egyet! IRÉN: N em tudok, kérem. ANTAL: Próbálja meg! IRÉN (zokog). ANTAL: Már megint kezdi? Eh! (Topog, nem tud mit kezdeni Irénnel.) Mit vesződöm én egy ilyen ostoba vénasszonnyal! IRÉN (rémülten): Mégis el tetszik küldeni? ANTAL: Nem akarja megérteni ? Hány millió- szőr kell a szájába rágnom? Itt maradhat addig, ameddig jól esik. Senki se fogja el­küldeni, én nem engedem. Azért, mert Erik nem hagyta magára mindenét, nyugodtan maradhat, ameddig akar. Megengedtem ezt már tegnapelőtt óta egy pár százszor. Ha kívánja, írásba is adom. IRÉN: Dehogy, Isten őrizz, hiszek én a tanár úrnak! ANTAL (dünnyögve): Persze az íráshoz Ágnes is kellene, mert az ügyvéd szerint minden­nek a fele az övé. Na, igyon még egy po­hárkával ! (Tölt.) Ha másképp nem megy, bá­natában rúgjon be. A végeredmény úgyis ugyanaz. IRÉN: Ahogy tetszik parancsolni. ANTAL: Parancsolni, parancsolni. Nem me­rek én parancsolni magának, csak kínálga- tom, könyörgök, mint egy templomi szűz­nek ! IRÉN (iszik): Nem fogja megbánni a tanár úr, hogy megtart. Dolgozom én! Főzök, taka­rítok, akár egy fiatal. És van egy kis nyug­díjam is! A mérnök úr mindig pontosan fizet­te utánam az öregségit! ANTAL: Egye meg a nyugdíját! IRÉN: Úgy lesz, ahogy tetszik mondani. Majd mindig hozzátesszük a konyhapénzhez. ANTAL: Tegye ahová akarja. A maga pénze. IRÉN: Igen, kérem. Meg tetszik látni, hogy nagyon jól megférünk majd egymással. Észre se tetszik'majd venni, hogy itt vagyok... ANTAL (közbevág): Jó, jó, majd meglátjuk. Egyelőre azonban épp hogy szeretném észre­venni magát. Remekművel kellene kirukkol­nia estére. Olyan vacsorát akarok, amitől a dirimnek leesik majd az álla. Táviratoztam neki még tegnap. Ó lesz a tanúm az esküvőn. IRÉN: Ó, hogyne, olyan lesz, amilyent paran­csolni tetszik. Megvettem már a fácánokat, a malacot, mindent, a torta is kész, csak... (Elhallgat.) ANTAL: Mi baj már megint? IRÉN: Tetszik tudni, a temetés. Ma lesz az is, négy órakor a régi temetőben. Én min­dennel elkészültem már, a fácánokat meg­tisztítottam, a malac is meg van töltve, csak be kell tenni a sütőbe, de szeretnék elké- redzkedni, ha meg tetszik engedni, hogy el­menjek. ANTAL: Miattam elmehet. A maga baja, ha temetéseken jobban érzi magát, mint eskü­vőkön! Az én esküvőmön! IRÉN: Tetszik tudni, a mérnök úr mindig nagyon jó volt hozzám. ANTAL.Tudom.kínoztaeleget. Meg kell vala­hogy hálálni, hogy az utolsó szavával is sér­tegette. (Észreveszi, hogy Irén ismét majd­nem elsírja magát.) De lássa, kivel van dolga; hajlandó vagyok megérteni az érzelmeit. Menjen, és gyászoljon, sírjon annyit, amennyi jólesik. Csak a vacsora legyen kész nyolcra. IRÉN: Igenis, kérem. Meglesz. Úgy elő fogok készíteni mindent, hogy csak a gázt kell majd meggyújtani. ANTAL: Maga tudja, öreganyám, maga a fő­nök. Úgy csinálja, ahogy jól esik. Engem csak az érdekel, hogy nyolcra kész legyen. Mellettem olyan szabadnak érezheti magát, mint a madár. Én nem avatkozom bele semilyen dolgába, nem szabok meg semmit. IRÉN: Minden úgy lesz, ahogy parancsolni tetszik. ANTAL: Hogy az Isten verje meg magát. (Legyint.) Eh, mindegy. Ne haragudjon már! Hallja? Vagy haragudjon. Mit bánom én. Most menjen, és szóljon Gézának. Nem, Ágnes­nek. Előbb vele akarok beszélni. IRÉN: Igenis, kérem. (Kimegy.) 3. JELENET ANTAL (járkál): Hülye vénasszony. Az ide­geimre megy a végén. (Tölt magának. A pohárral egy fotelhez megy és leül.) A fene belé. (Iszik.) De hát úgy látszik, ez vele jár. (Fölteszi a lábát az asztalra.) Ha valaki azt mondja három napja, hogy mára milliomos leszek, körülröhögöm. És mit szólna most az az öreg csavargó, aki cipelte a bőrön­19

Next

/
Thumbnails
Contents