Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 3. szám - SZEMLE - Somogyi György: Örkény István: Időrendben
ÖRKÉNY ISTVÁN IDŐRENDBEN Találónak érzem egyik kritikusa véleményét: „Örkénynek kifinomult érzéke van a groteszk iránt." Első elbeszéléseinek témái is gyakran épülnek bizarr ötletekre, különc alakok történeteire. A szituációk felrajzolásakor s alakjait jellemezve gyakran él szürrealista vonásokkal. Ha az ötvenes években írt elbeszélései, drámái inkább csak a gúny s az irónia mögé bújtatva villantják me^ a különöshöz való vonzódását, a Jeruzsálem hercegnőjének (1968) írásai már különös erővel sugározzák. A címadó novella vízióira is utalhatnék azzal, hogy az abban megidézett történelmi kép a törzs- képtelenül szörnyű, a történet és a rendező emlékei tragikusak és meghatóak. Még fokozottabban áll ez az „egyperces novellákra”. Mind megannyi kettős értelemmel játszó, már-már szatirikus hatású (olykor vérbeli szatíra!) miniatűr remekmű. S úgy az, hogy szinte mindegyik más helyzetteremtés, másfajta szerkezeti felépítés, olykor szinte nem is írói, hanem primitív „másoló módszer” (Kivégzési szabályzat, Mi mindent kell tudni!) eredménye. Alig hiszem, hogy sokan volnának, akik olyannyira tökéletesen valósítják meg a maguk elé tűzött írói célt, mint Örkény. Jól tudja, hogy minden tárgyat, témát megírtak már előtte. „Mégis minden jelenség, mihelyt egy új történelmi közegből lép elő, új arcot ölt... Ez a különbség az elcsépelt témát is újjászüli, olyannyira, hogy kipróbált írói eszközökkel hozzá se merek nyúlni. Tegnapi eszközeim mára elavultak, ami ma jó, holnap már nem az." A köteteim — akár Örkény „egypercesei" — kettős értelmű. Jelenti az időrendiséget, a három kisregény (Glória, Macskajáték, Tóték) megírásának időpontjait (1957, 1963, 1964), de kifejezi a belső fejlődést is az iróniától a nyílt gúnyon át egész az abszurdig, illetve a groteszk és az abszurd különös találkozásait, összekapcsolódásait. Nem mintha a groteszk és az abszurd hiányozna például a Glóriából, de igazán, teljességében a Tótékban nyilvánul meg. Egy letűnő világ jelenségei egy merőben más világ közegébe kerülve anakronisztikusak, abszurdumok. Az apácazárdák megszűntetése a negyvenes évek végén éppen ezért pozitív intézkedés volt. A hajdani apácák beillesztésének a szándéka az evilági életbe is az. Ám arról már kevés szó esett, hogy ez miképpen ment, mehetett végbe. Néhány esetben kevés zökkenővel, természetesen. Sokszor azonban lelki megrázkódtatások, belső átalakulás révén. Élő probléma volt ez „akkor”. írói témának izgalmas torz mivoltában. Örkény elhitte és elhitette, hogy a sorort tanítani kell járni, öltözni, társalogni. Bevezetni a társalgásba. Tar Ilona újjászületését végigszorongjuk. Nevetünk sutaságán, képzelődésein, természetes dolgok fölötti megriadásain, de aggódunk, amikor ismeretlen lovagjával kalandos útra indul: nevetjük, mert félszeg, mégis „szorítunk neki", hogy az állami gazdaságban végre rátaláljon önmagára. S amikor ez bekövetkezik, nem erőszakolt happy endet látunk benne, hanem az Írói játék- szabályok betartását. így ábrázolni csak felszabadult, játékos kedvvel lehet. A különösre, a groteszkre fogékony fantázia csapongásaival humánummal. A játékszabályok pontos betartását csodálom a Tótékban is. Persze ez másfajta: tragikusabban komikus. A téma is abszurd: egy félörült ember egyre képtelenebb követeléseivel, akaratával hogyan omlasztja össze lelkileg a félelem présében alárendelt környezetét. Ehhez persze Tóték meghunyászkodó, buta és undorító alázata kell. Ezt magyarázza (és nem menti a fasiszta időszak: 1944) a Tót fiú, a „Gyulánk" sorsa, akiért, a család minden elképesztő, torz, megalázó helyzetet ’ elvisel.' A legijesztőbben groteszk, hogy mi tudjuk azt, amit Tóték nem: „Gyulánk” meghalt. S minden kedveskedés, alakoskodás, kunyerálás, szemfényvesztés hiábavaló. Mi már nem nevetni, de megálljt kiáltani szeretnénk ennek az összegörnyedő (azelőtt nagyon is peckesen járó) Tótnak. Örkény becsapott minket, hiszen komédiát előlegezett: először kacagunk, mert a legtermészetesebben kezdődik a regény, néhány helyzet- komikummal, de aztán fokozatosan eltolódik a különösségek, a nevetséges és torz helyzetek irányába. Mégsem öl ki belőlünk minden hitet az író, mert képes arra, hogy az abszurd művekben életeszményét — a teljes elidegenedés, a világ, a „Lét" abszurditásának a hirdetését —, megtisztítva bizonyos élethelyzetekre, cselekedetekre, eltorzult viszonyokra vonatkoztassa. A humánum itt mint ítélőszék van jelen. A háborús viszonyok, a háttér gondos megrajzolása elhihetővé és izgalmasan fordulatossá teszi az alkotó által kiemelt abszurdot. Ha e két regényben a — más és más — „játékszabályokhoz" való következetesség, a Macskajátékban a külöféle eszközök, formák „összecsendítése" fogott meg írói biztonság kell ahhoz, hogy az objektív tényközlés, a levél- részletek, interurbánok, két idős ikertestvér egymástól eltérő gondolkodását, álomvilágát úgy mutassák meg, hogy lelkiviláguk teljességében legyen előttünk. E három bravúros nyelvezetű regény a tömörség, az „elhallgatás izgalmas művészete”. SOMOGYI GYÖRGY 95
