Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 3. szám - SZEMLE - Udvarhelyi András: Kettős portré (Szentmihályi Szabó Péter: Ének a civilizált emberről; Döbrentei Kornél: A skorpió jegyében)
r KETTŐS PORTRÉ Szentmihályi Szabó Péter: Ének a civilizált emberről; Döbrentei Kornél: A skorpió jegyében Szentmihályi Szabó Péter igazolásként, belépőként Ének a civilizált emberről című kötetét, Döbrentei Kornél pedig A skorpió jegyében című verseskönyvét hozta. Nem azért kapcsoljuk össze ebben az ismertetőben a két különböző indíttatású költőt, hogy kijátsszuk egymás ellen őket, hanem mert különbözőségük szembeállításával jobban jellemezhetjük költészetüket. Szentmihályi Szabó Péter — mint kötetének címe is jelzi — a tanult, iskolázott költő típusához tartozik, aki előbb mintha ellenőrizné gondolatainak helyességét, pontosságát, majd mintegy fiókból előhúzva versképleteit ráfeszíti azokra gondolatait, ahogy a festő feszíti vásznát a keretre. Mindent tud, amit egy költőnek tudnia kell, formailag hibátlanul fejezi ki magát. Nem találunk semmi kivetnivalót gondolataiban, költőnk helyesen, jól filozofál. Egyetértünk ezzel A mai magyarok éneke c. versének olvasása után is: „oh éljünk a szabadsággal ez egyszer végre belül szabadok ...” Örülünk, hogy az oly sokszor eltorzított magyarság- és internacionalizmus-gondolatot reálisan fogalmazza meg. És egyetértünk akkor is, ha kételkedik a civilizált emberben, ha megcsúfolt, megúnt és letűnt mesékről beszél. És együttérzünk vele, amikor azt írja, hogy: „Az életem: betűk piszka (az istenem: tapasztalás) a sorsom : a röpke szikra, (országom : a feledés ...)”. Méltán felfigyelhetünk néhány jól sikerült versére is, de egy kicsit mindig úgy érezzük, mintha leckét mondana fel. Az hiányzik verseiből, ami a költészet egyik lényege: a formából és gondolatokból áradó izzás, az erő. Valóban igaza van Fodor Józsefnek, amikor Szentmihályi líráját „leülepedett költészetinek nevezi. Verseinek gondolatisága, kifejezéseinek tömörsége, kiélezett- sége rokonszenves, de inkább az erkölcs és a logika síkján vívja ki az olvasó egyetértését és együttérzését, nem a magával sodró költészet elemi erejével. Ami Szentmihályi Szabó Péter költészetéből hiányzik, az megtalálható Döbrentei Kornél verseiben. A természetes erő, „a nem megadás akarata”. Ez jellemzi a költő profán imádságait. Ha Szentmihályival kapcsolatban leülepedettségről és tudatosságról beszéltünk, akkor az összevetés során Döbrenteinél feltétlenül a zaklatottságot és az ösztönösséget kell kiemelnünk. Verseinek olvasása közben úgy érezzük, mintha valami belső kényszernek engedve lökte volna ki szavait, nem törődve a forma érdességével, kidolgozatlanságával. Csak egy dolog foglalkoztatja; hogy versei által megszabaduljon kínzó érzéseitől: a magánytól, a bizonytalanságtól: „Kigyúlnak mentőöved (piros dallamai) a semmi gázlói felett". Meghökkentően és megdöbbentően fejezi ki a bezártság nyomasztó érzését: „Kihúllnak a piros téglák a Napból (Felépül a fal) elfutni nem lehet”. Verseivel úgy vagyunk, mint a modern zenével vagy képzőművészettel, nem is annyira megmagyarázni akarjuk, hanem inkább ráérezni a hangulatokra, gondolatokra, érzésekre, átadni magunkat a versek sodrásának. Döbrentei Kornél számára — ahogy maga is mondja — a legnagyobb próba a versírás. Lázadó, néha üvöltve panaszkodó versei a helyenként érezhető formai fegyelmezetlenségek ellenére is eleven erőről tanúskodnak. UDVARHELYI ANDRÁS 96
