Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 3. szám - SZEMLE - Majoros József: Karinthy Ferenc: Ősbemutató
hogy hol fekszik Tabatinga, s azt is, hogy mennyi (a —b)3... Ám felszínes ismeretek ezek, s bár gyarapításukra megvan benne a hajlam, mégis fél, hogy ezenközben lemarad az élet „gyakorlásáról”, amihez pedig igen nagy kedve és tehetsége van. Az élet teljességére törekedvén tehát Don Juan és Bartolomeus is csak egy-egy részdarab meghódítását mondhatják magukénak — s ennek a könnyed, játékos vonalakkal rajzolt dilemmának megkapóan őszinte vallomásértéke van. Óvóhelyekről, rommálőtt utcákból, koromból és füstből szabadult itt a képzelet — elhagyott kastélyokról, porlepte könyvek böngészésének meghitt pillanatairól, hölgyszívek elrablásának telivér mámoráról álmodva. „Vallomásértéke” van Ősbemutató című kisregényének is, hisz Tábori Titusz drámaíró személyében valójában Karinthy szól hozzánk — szellemesen, ironikusan, játékosan és mélyen az élet sokféle dolgáról. Egy vidéki színházban kerül sor Tábori Titusz „Vak Béla” című történelmi arabeszk- jének ősbemutatójára, amelyen természetesen maga a szerző is részt vesz. Karinthy- nak bő tapasztalatai vannak nemcsak a színházi premierekről, de ami mögöttük van, arról is: a színházi műhelymunkáról, a színészsors sajátosságairól, e különös világ minden ízéről, színéről... S valójában : villódzó- an szellemes sorokban jeleníti meg a premier lázát, a jellegzetes színházi karaktereket, „lelkizéseket” és „szövegeket” és még sok minden egyéb, más „színházi apróságot”. Fölényes ábrázolástechnikára vall, ahogy a darabját néző Író érzéseiből és gondolataiból egy alapos tárgyi tudást, korszerű történelem- és drámaszemléletet föltételező történelmi drámát vetít elénk — akár rendező- példánynak is beillik. A kisregény gondolati centrumát Tábori Titusz emberi-művészi megnyilatkozásai alkotják. S mintha csak Bartolómeust hallanánk, aki az alvást is sajnálja a tudós kutatástól, Tábori is arról vall, hogy évei múltával mind mohóbb tudásszomj kínozza, „utánajárni és lapozni mindennek, hol mikor, hányán, miből, mennyiért és így tovább, reménytelenül...” Persze ezen kívül sok egyébről is vallomást tesz, mindegy, kinek; dörgölődző ismeretleneknek, hadonászó álzseniknek, akivel épp beszédtávolságba kerül, mintegy belső kényszer hatására ömlik belőle a szó: a hivatás tiszteletéről, az irodalom kóklereiről, a nemzeti-történelmi sorsszerűség vállalásáról, a valóság és a művészi ábrázolás viszonyáról.. . Egy rendkívül eleven szellemű író — persze: Karinthy — hangos meditációit élvezhetjük. Tábori azonban mindemellett egy sikeres szerelmi kalanddal is büszkélkedik, s úgy tűnhet ezért, hogy sikerült összebékítenie a filológusi szenvedélynek valamint az életörömök hajszolásának a Don Juan éjszakájában még kísértő dilemmáját. Ám másnap egyedül s kedvtelen kijózanodva ébred szállodai szobájában: a bolondosán szép éjszaka után most kihalt a város, nem ismeri senki, nem törődik vele senki, a helyi újságban rosszindulatú kritikát kap — szinte menekül „dicsőségei színhelyéről". Ami legalábbis arra utal, hogy Karinthy életlátása egyre mélyebben és árnyaltabban ironikus. Helyesen figyeli meg Szabó B. István, hogy Karinthy Ferenc részletgyűjtései nélkülözik a világnézeti rendszerezettséget; hisz Tábori Titusz is a „tényekre” esküszik — a „filozófiákkal” szemben. Ám a pazarul gazdag részletekből egy olyan magatartásforma körvonalai bontakoznak, amely a maga ellentmondásaival is mindenképpen példaadó. Mert alapjaiban, leghangsúlyosabb akkordjaiban mi másról szól életműve, ha nem az élet gazdagságának megigézettségéről, a világgal való kapcsolatteremtés intenzív vágyáról, mely a legreménytelenebb élethelyzetekben is értelmet kínálhat. Persze az író-műfordító - nyelvész - dramaturg - vízilabdázó - riporter-világutazó Karinthy jól tudja e vágyról, hogy: képtelenség. S mind többet fölhabzsolva az életből — egyre szebben, de egyre bizonyosabban is az. A „tengert kimerni” — ehhez túl kevés egy emberi élet. Ám ennek a lehetetlennek, életünk szűkös keretein belüli örökös hajszolása parancsoló szükség mégis, hogy mind kevesebb adóssággal maradjunk önmagunk, s a világ felé. írásainak hol keserűen groteszk, hol fanyar-irónikus hangütése, játékos fintorokba formázott mélysége e bizonyosság teljes megéléséről vallanak — áttételek nélkül, a személyes közlés élményszerű modorában. MAJOROS JÓZSEF 94
