Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 3. szám - JEGYZET - Raffai Sarolta: Egyenjogúság
RAFFAI SAROLTA EGYENJOGÚSÁG Alig hiszem, hogy a század elején több szó esett volna a női egyenjogúságról akár hivatalosan, akár magánbeszélgetések alkalmával, mint napjainkban, amikor pedig törvény biztosítja azt. A törvény igen; a gyakorlati élet adta lehetőségek azonban csupán a törvény Írott ma- lasztjával nem változnak meg egyik napról, egyik évtizedről a másikra. S nem változnak meg — s ez a nehezebb ügy — maguk a nők sem olyan könnyen, mint általában hihetnénk. A fentiek okait izgalmas összetevők együttesének látom. Ezek közül talán legalapvetőbb korosztályom — a derékhad — tárgyilagos önértékelésének hiánya. A belső és nehezen leküzdhető kisebbségi érzést legkorábbi: ifjúkori nagy döbbene- tünkig, az akkori társadalmi törvényszerűséggé gyökeresedett sajátságos „nemek viszonyáig”, mint alapvető okig vezethetem vissza. Még a negyvenes évek második felében is vagy a vak véletlen, vagy a szülők mesterkedése, esetleg egy-egy jóbarát segítsége ismertette össze egymással a fiatalokat — a másnemű fiatalokat —, de mindig, és úgyszólván kizárólag a fiú kezdeményezésére. Az első ismerkedésekre utalok, a kamaszkorra, amikor pedig minden siker vagy balsiker igen erős — sokszor egy életsorsot meghatározó — nyomot hagy az emberben. A fiúk ezekben az években, miután az anyagi meggondolások már nem játszhattak komoly szerepet az ügyben, elsősorban a lány külseje alapján akartak vele megismerkedni vagy meg nem ismerkedni, a lányok pedig nagyon is korán ébredtek rá az egyetlen hatásos fegyver használatának módozataira. S az értelmesebbek bármennyire viszolyogtak is a szereptől, tudomásul vették, hogy amint kilépnek otthonukból, árut kínáló kirakattá válik a tér, az utca, a park, a mozi terme, s ha tetszik, ha nem, ők a kívánatos vagy kevésbé kívánatos portékák. S mert pártában maradni akkor még szégyen volt, megbélyegzést jelentett, bizonyos fokú kitaszítottságot az élet — akkor úgy tűnt — egyre több gyönyörűséget kínáló örömeiből. Nevezetesen: a háború után két-három évvel már a felsős középiskolai diákok is részt vehettek táncmulatságon, természetesen szülői felügyelet mellett, nem szólva a május elsejei felvonulások virágos-derűs, továbbmegyek: mámoros hangulatáról, amikor a tanárok jelen voltak ugyan, a fiúk mégis találtak rá módot, hogy — az akkori szóhasználatot idézem — ideáljuk közelébe kerülhessenek, sőt, a délutáni, szabadtéri programokat ki-ki „párjával” látogathatta, tehát a szabadabb élet annyi, sohasem remélt örömmel kecsegtette ezt a korosztályt váratlan-korán, már tízévesen, hogy erre előtte alig akadt példa. Kivételek természetesen mindig akadtak, de általánossá csak ezekben az esztendőkben vált a kispolgári előítéletek kezdeti föllazulásával a fiatalok viszonylag korai találkozása nyilvános helyeken, mindenki szeme láttára, s nem egy-egy félig-meddig titokban, jobb házaknál rendezett délutáni összejövetelen: zsúron, ahova gondos válogatás alapján jelölték ki a háziak a meghívásra érdemeseket. A válogatás szempontjairól beszélni fölösleges. 86
