Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 3. szám - HAZAI TÜKÖR - Hatvani Dániel: Madártávlat és népesedés
A népesebb településeket — ideértve a városokat is — semmivel sem jellemezte nagyobb civilizációs komfort, mint a kisebbeket. A régiek sem voltak urbanizáltabbak, mint a frissen létrejöttek. Legalábbis a felszabadulásig, de jórészt még az 50-es években is ez volt a helyzet. A nyugateurópai településfejlődés paramétereivel egyszerűen nem tudunk mit kezdeni. De még a Dunántúl népesebb helységeinek arculata, városiassága is inkább az osztrákéhoz, a csehéhez áll közelebb, semmint a két folyó közöttihez. Mintha a Dunától keletre egy másik földrész kezdődne... S ahol mintha csak nyomok utalnának a civilizáltabb szomszédság hatásaira. Még a mutatósabb települések atmoszférája, külső megjelenési formája is inkább a Balkán zárt világáéhoz áll közelebb, semmint a török által nem érintett nyugati és északi vidékekéhez. Természetesen a balkáni kereskedelem mozgalmassága nélkül, ám az árutermelő agrikultúra bőségének látványával, s az életberendezkedésre gyakorolt összes kihatásával. A Duna—Tisza köz falvainak, mezővárosainak miliője a hagyományos paraszti életforma keretei között bontakozott ki. A paraszti értékrend a városiasságnak még a külső jegyeit sem igényelte, s ami a civilizáció behatolását jelentette, az kimerült a jómódúak — a Nyugat után ábrándozó, vagy az ott személyesen is megforduló középosztálybeliek — elvárásaiban. Bácsalmáson a 30-as években megélt öt taxi, volt három szálloda, ugyanannyi strandfürdő — az egyik közülük télen jégpályaként fungált —, de fürdőszoba összesen három házban ha volt, a jegyzőében, az ügyvédében, s az egyik módos üzletemberében. Ebben a jómódú, vegyes lakosságú helységben is ismeretlen fogalom volt a lakáskultúra. Még az értelmiségiek életformáját is a primitív paraszti célszerűség határozta meg. Lakásának tiszta szobáját még a módos paraszt is inkább csak a vendégnek nyitotta meg, ő maga, családjával együtt, télen-nyáron az alsókonyhában lakott. Soltvadkert a bácsalmásival sokban rokon életstruktúrát alakított ki. Azzal a lényegi különbséggel, hogy míg amaz a vegyes kultúrájú Bácska — szőlőtermesztő és szántóföldet hasznosító, jószágot nevelő vidék — jellegzetesen feltörekvő településtípusa, addig Vadkert a Homokhátságnak kizárólag a szőlőtermesztésből gyarapodni kívánó és tudó nagyközsége. Azon ritka helységek közé tartozik a megyében, amelyet a vasút megépülése az ismeretlenség tengődéséből az érvényesülés felszínére dobott. Idők folyamán a paraszti szorgalomhoz és leleményességhez jó üzleti érzék társult, s nem véletlenül: a bort, megélhetésének egyetlen forrását a lehető legkisebb kockázattal kívánta értékesíteni. Csakis ettől függött megélhetése, boldogulása. A termelési biztonság megvalósítása kilátástalannak tűnt számára, ezért ragaszkodott foggal-körömmel az értékesítési biztonsághoz. Mindez már-már szélsőségesen racionális életberendezést eredményezett, de ugyanekkor ez nyitotta meg az utat a paraszti körülmények között elérhető polgárosodás felé. A három felekezetű helység lakói között kialakult a néma, de annál szívósabb versengés; az egymásra licitálás szándéka a házak építésében is megmutatkozott, a vagyoni hovatartozás rangjáról azonban inkább az utcára néző homlokzat árulkodik, a kapu mögött a gazdasági épületekkel, pincével, szőlőpréselő fészerrel körülvett kisudvarok egyazon funkciót betöltő szerkezete volt a meghatározó. Az élet formája tehát a tehetősség szerint változott, tartalma azonban teljesen homogén volt, ugyanaz a törekvés élt a legkülönbözőbb vagyoni rétegekhez tartozókban : minél többet kifacsarni a homokot megkötő szőlőtőkékből. Dunapataj háromezer év óta egyfolytában lakott helynek számít. E minőségében bízvást a megye legrégibb települése. Nyilvánvaló, hogy a megállapítás kissé fellengzős, „egy az egyben” talán nem is igaz, azt viszont érzékelteti, hogy itt a paraszti lét gyökerei jóval mélyebb rétegeket érintenek, mint az előbbi két helységben. Aki betéved a tanácsháza és a Ouna-töltés közé szorult utcaszövevénybe — amelynek minden szakaszát Varga utcának hívják —, az a magyar vidék sokévszázados múltjának a történelmi hánnyattatások közepette elveszített lehetőségeiből rögtön megérez valamit. Rejtélyes zugok, közök, beszögellések, hirtelen félbemaradt elágazások, csak gyalogos közlekedésre alkalmas átjárók, a bőrcserzésre szolgáló 600 év előtti gödrök ma is dús lapulevél-rengeteggel árnyékolt maradványai 54
