Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 3. szám - HAZAI TÜKÖR - Hatvani Dániel: Madártávlat és népesedés
— összességükben egy minden veszedelmet túlélő faluközösség múltjára utalnak, s amely közösség — szerencsésebb körülmények között — többre lett volna képes, mint egy középkori faluképet hagyni az utókorra. Az 1400-as évek elejétől kezdve már mezőváros, a rangját a hódoltság alatt is megtartotta, pár évszázadon át református püspöki székhely, s még a tizennyolcadik század közepén is jelentősebb település, mint Kalocsa. Ám ez minden: Dunapatajnak nem a fejlődésre, hanem a megmaradásra volt esélye. A Varga utca tájékát kikerülte a polgárosodás, igy az nem fejlődhetett city-vé, üzleti negyeddé, ellenkezőleg : már századunk elejére a falusi szubkultúrának vált a melegágyává, fokozatosan ideszorult a földnélküli napszámos agrárproletárok egyre terebélyesedő rétege, a viskószerü házak roggyant nádtetejét korszerűbbre kicserélni nem tudók és nem akarók, a tenyérnyi ablakon átszűrödő gyér világossággal megelégedők, míg a jómódúak egyre kintebb, de leginkább a főútvonal mellé kezdték építeni mutatós parasztpolgári házaikat, s a falu legkülső körét alkották az úgynevezett akiok, ahol a jószágtartás zajlott, leválasztva és elkülönítve a lakóháztól. Ezek az akiok az állattartásnak afféle pataji „műhelyeivé" váltak, sőt ez a fogalom az itteni szóhasználatban el is terjedt. Alapvetően a polgárosodás hiánya miatt sorvadt el Dunapataj, vagy inkább emiatt nem közelítette meg egykori lehetőségeit. Csak a hódoltság volt az oka ennek? Hiszen a törökkor elmúltával nyugalmasabb évszázadok következtek! Ám az történt, hogy a mezőváros a másfél évszázados elszigeteltséget túlságosan megszokta, s abból később sem tudott kitörni. Nem volt közlekedése más vidékekkel, s ez önmagában is elegendő volt ahhoz, hogy ne jusson levegőhöz sem az ipar, sem a kereskedelem. Nyugat felé a tájékozódást a Duna, mint természetes határ zárta le, a Délre fekvő pápista Kalocsa teljesen idegen maradt a pataji kálvinista szellem számára, északi irányban a hartai földszerző, s minden irányba terjeszkedő svábság jelentett sorompót, Kelet felé pedig a beláthatatlan, s a nádasok miatt többnyire járhatatlan pusztaság zárta le a horizontot. A patajiaknak, megmaradásuk érdekében, túl sokat kellett alkalmazkodniuk ahhoz, hogy ebből a gyűrűből ki tudjanak törni. Inkább csak a kiskun mezővárosok szolgáltak tétova, bizonytalan tájékozódási pontokul. Szellemi rokonságot ezekkel próbált Dunapataj fenntartani, csakhogy sokkal különb sors azokra sem várt, úgy a fejlődés sejtburjánzását elindító megtermékenyülés nem következhetett be. E század elejére a pataji halódás oly mértékűvé vált, hogy a megépült vasúti szárnyvonal sem hozott fellendülést, sőt annak az ellenkezőjét váltotta ki: megkezdődött a fővárosba áramlás, ahol szükség volt az olcsó munkaerőre. S a lecsapolás azóta is egyfolytában tart... Földrajzi értelemben mi sem áll távolabb Kunszentmiklóstól, mint a zártság. Bármerről is közelítünk, legalább tíz kilométerre rajzolódik ki a helység sziluettje a majdnem mostanáig délibábos rónaság peremén. Ezenkívül sem etnikailag, sem szellemi orientálódásban nem tekinthető szigetnek — a Kiskunlacházától Kiskundorozsmáig terjedő kiskun vidék integráns és jellegzetes része, amennyiben a mérhetetlen kiterjedésű szikes legelők folytán itt helyeződött legszélesebb alapokra a pásztorkodó juhtenyésztés. A messze tájakról idevezető utak a főtéren adnak egymásnak találkozót. A tágas, levegős kiképzésű főtér, a középtájra nehezedő nemesen klasszicista vonalú „városházával" mintha azt sugallaná az ideérkezőnek: „Nézz körül vándor, mert nem akárhová érkeztél.” Ez a főtér a központjelleget kívánja hangsúlyozni. S a kiskun mezőváros, majd a múlt század hatvanas éveitől kezdve — az 1950-es évek közepéig — mint járási székhely nem is mondott le erről a szerepről. Ám körülményei úgy hozták, hogy végülis csak önmaga központjává válhatott. Nemcsak közigazgatásilag, hanem valóságosan is — a társadalmi és a gazdasági létezés szféráiban. Sorsa ebben hasonlít a Dunapatajéhoz. Ugyanaz a vasúti fővonal, amely a solt- vadkerti prosperitás lendítőjévé vált, Kunszentmiklósnak az első évtizedekben semmit nem jelentett, sőt a mezőváros, afféle arisztokratikus gőggel, a vaspályát csak messze a szélső házaktól engedte lefektetni. Külön iróniája a sorsnak, hogy később ez is Kunszentmiklós 55
