Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 3. szám - HAZAI TÜKÖR - Hatvani Dániel: Madártávlat és népesedés
képzelnénk el a nagyközségekben élő emberek tartalmas, korszerű életformáját, ám a kiindulás mindenképp az „itt és most" élő köznapi tudatvilá'ggal mérlegelő ember nézőpontja lehet. Az a normarendszer, amelyet vizsgálva kitapintható, hogyan vélekedik önmagáról, sorsáról, helyzetéről. A megye nagyközségeiben él az összlakosság 40 %-a. Önmagában olyan érv ez, amely eleve elkerülhetetlenné teszi néhány alaptendencia felvázolását: a helyi munkalkalmak megteremtésének körülményeit, a paraszti életformaváltás kérdéseit, a társadalmi tagozódás irányait, a szolgáltatás és a közműfejlesztés lehetőségeit. 1970-ben a megye 21 helysége kapta meg a nagyközségi rangot. A fejlődés, az anyagi bázis, a társadalmi tagozódás legkülönbözőbb szintjén álló településeket hozta látszólagos „közös nevezőre”. Köztük volt a közben már várossá nyilvánított Kiskőrös, de köztük van a tanyasi sorból csak mostanában faluvá cseperedő Bugac és Lakitelek is. A változatos színképből, hogy vizsgálni lehessen, a legjellemzőbb árnyalatokat kellett mintaként megragadni. A reprezentatív megközelítéshez a legalkalmasabbnak látszott az alábbi öt nagyközség: Bácsalmás, Dunapataj, Kunszentmiklós, Lakitelek és Soltvadkert jelen társadalmi állapotának részletekbe menő feltárása. ÖRÖKSÉGÜNK: A FEUDÁLIS FALU Már nem falu, de még nem város — ez a megközelítés mechanikusnak látszik. S máris annak elemzéséhez kellene fogni, hogy egy helység mitől falu és mitől város. S van-e a kettő között észlelhető határ, lehetséges-e az átmeneti formáció? A kérdésfelvetés reménytelenül elvont, semmire sem jutunk vele, ehelyett célszerűbb szemügyre venni a hazai településfejlődés sajátos, konkrét, történelmi körülményeit. Sőt annak jellegzetesen Duna—Tisza közi folyamatát —, ha csak utalásképpen is. A hosszantartó s a tartalmi jegyeiben e századra átnyúló feudalizmus, a csorbult nemzeti önrendelkezés semmilyen téren sem kedvezett a polgári fejlődésnek. Az uralkodó települési forma szinte napjainkig a falu maradt. Ám a középkori, az egyszerű újratermeléstől a bővített újratermelésnek épp csak a küszöbéig eljutó, a hűbéri kötöttségek gúzsaiba szorított, patriarchális faluvilágot a hódoltság korszaka csaknem egészében felmorzsolta. Csak a két folyó mentén hagyott meg belőle egynéhány tétova szigetet, azt is csak azért, mert a hadak által szorongatott népségnek volt hová menekülnie: a megközelíthetetlen nádasokba. Egyébiránt az elpusztult falvak százainak lakossága a mezővárosok népességét duzzasztotta fel, már-már természetellenes mértékben. A tizennyolcadik század elején a Duna —Tisza közének történelme nagyrészt újra kezdődött. A telepes falvak a megmerevedett, a hosszú időre konzerválódott hűbéri viszonyok közepette jöttek létre. S szűkös kereteik között megpróbáltak lélegzethez jutni. Az árutermelés csökevényes volta miatt azonban még a múlt század második felének hirtelen kapitalizálódása, a vasútépítések sem adtak jelentősebb lökést a két folyó között a sárban, porban fuldokló falvaknak. Sőt, az eladdig „szabad kiskun városok" privilegizált: sztátusza épp ekkor szűnt meg, s az egyetlen Kiskunhalas kivételével visszasüllyedtek a falusi sorba. (Kiskunfélegyháza már mint telepes falu verekedte ki magának a városi rangot.) Igaz ugyan, hogy ezt a vidéket évszázadunk első másfél évtizedének nagy kivándorlásai nem sorvasztották, sőt — aféle hazai „újvilág” ígéretében bízva — rajzottak ide továbbra is a telepesek, megkapaszkodni a frissen és olcsón parcellázott homokra, ám ezek az újonnan létrejött települések csak a bizonytalan és távoli jövőben bízhattak: lakóikat évtizedeken át a napi megélhetés és a megtelepedés őrlő gondjai emésztették — és felemésztették, mielőtt még közösséggé szerveződhettek volna. 53
